Jól gondolom, hogy az ön életútját meghatározza szülőhelye, Debrecen, a nemzet fővárosa és édesapja, a kilencvenöt éves mester, Tóth Endre költészete?
– Az, hogy apám költő, hamar kiderült számomra – József Attila Altatójával ringatott álomba, egyik első mesémet, a János vitézt is ő olvasta föl. Nyilván ösztönösen ritmusokból és recitatív dallamokból alakultak ki első verscsíráim. Amint olvasni tudtam, nyomban elkezdtem silabizálni apám könyveit. S erősködtem, hogy ne adja ajándékba, én meg akarom venni tőle a könyvét, hogy csak az enyém legyen, mosolyogva dedikálta. A költő apa példája sarkallt arra is, hogy már negyedikes koromban Adyt olvassam. Amikor anyám kórházban volt, a nagy debreceni költő, Gulyás Pál özvegyénél, Rozónál laktam.
– Hogyhogy nem a nagy múltú Kossuth egyetemen szerzett diplomát?
– A haza iránti hűség és a csavargó hajlam kettőssége már korán megmutatkozott nálam. Amikor 1957-ben a pesti egyetemre felvételiztem francia szakra, az első héten bemutatott egymásnak bennünket Pilinszkyvel a Francia Intézet könyvtárosa, s odaszoktam a Nárcisz presszóba; Pilinszky akkor ült oda a formális megismerkedésünk után hozzám, amikor a kétnyelvű Szent Ágostont olvastam, barátságunk töretlen volt a költő haláláig. Amikor az alkotókörbe fölvettek, már megjelent három versem az Alföldben, s szerepeltem a Magyar Rádióban is. 1960-ban mutatott be Ágh István az Egyetemi Lapokban. Verseim 1968-ban szerepeltek először könyv alakban, Az első ének című Móra–Kozmosz kiadós antológiában, amely negyvenöt pályakezdő költő műveit tartalmazta. S aztán 1977-ben, viszonylag későn jött az első könyv. Nem vagyok grafomán, ami inkább hátrány, mint előny az irodalomban. Szauder József mondotta: meg kell írni a rossz verseket is, minden tiszteletem a felvilágosodás korának nagy tanáráé, de én ezt az elvet nem vallom.
– Azt, hogy a minőséggel is be lehet robbanni, bizonyítja az Emlékvers című költemény sikere, amelyet tizenhat nyelvre lefordítottak.
– A verset 1996-ban írtam, s bár mindig is foglalkoztatott a forradalom, nem a negyvenedik évfordulóra szántam. ’96 tavaszán két amerikai írót látott vendégül a Pen Klub, elvittem őket az írószövetségbe ebédelni. Közben elmeséltem nekik, hogyan élnek a forradalom debreceni napjai egy akkor még szinte gyermeklány emlékeiben. Megkérdezték: ha ilyen szépen tudom mondani, megírtam-e már? Azt feleltem, nem, mert korábban nem lehetett róla őszintén írni, ma meg már nyilván jó pontot jelentene, de én nem szeretek jó pontokat sem szerezni. De az ötlet mégsem hagyott nyugodni. Egy nap 1996 májusában elutaztunk Hubay Miklóssal Keszthelyre a Berzsenyi Dániel Társaság közgyűlésére, míg ő nyakig belemerült a munkába, én néztem a suhanó tájat az ablakon. Hidegzuhanyként ért, amikor Hubay megkérdezte: mondja, Éva, magának nincs semmi dolga? Így hát elővettem a kis kockás füzetemet és elkezdtem írni az Emlékverset. Nem lettem kész az út végére, de egész nap tűkön ülve arra vártam, hogy vége legyen az aznapi programnak. Este befejeztem, s alig bírtam ki, hogy hazaérjek, s megmutassam a férjemnek, műveim első kritikusának, aztán jött apám. R. Takács Olga, a Duna TV szerkesztője is elolvasta, s azt mondta: ezzel pályázni fogunk a balatonfüredi Quasimodo verspályázaton – s elnyertem vele Veszprém megye különdíját. Már ott, az Anna Grand Hotelbeli eredményhirdetésen is nagy feltűnést keltett, hagyomány szerint a díjkiosztásra le is fordították olaszra, és elhangzott Alessandro Quasimodo zengzetes szavalatában. Ezt követte az angol, a francia, a spanyol változat. Summa summarum, a verset a fordításaival együtt 1999-ben kiadta Turcsány Péter, a Kráter Műhely Egyesület elnöke. A könyvet Kass János tervezte, s hazahoztuk a legszebb könyv díját a frankfurti könyvvásárról. Az epikus lüktetésű vers, két dátum – 1945 és 1956 – köré rendeződve, emlékeket sorjázva jeleníti meg egy sokat szenvedett család és egy sokat szenvedett nemzet sorsát.
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
