Költészet és feltámadás

Azt álmodtam, hogy a költészet napján csak arról kellett cikket írnom, hogy 1905. április 11-én született József Attila, aki megújította a versbeszédet, s alkalmassá tette a magyar költészetet a legösszetettebb létfilozófiai elméletek közvetítésére. Műveivel tanúbizonyságot tett a feltétel nélküli istenhit lélekmentő mágneses erejéről, ugyanakkor perelt a gondolkodó ember kételkedéshez való jogaiért is. Mérhetetlen szeretetvággyal és titoksóvárgással hozta felszínre a lélek mélyének tudaton túli titkait, ugyanakkor mindennél többre becsülte az alapvetően érzelmekre építő lírában is a tudatosságot, a következetességet és a logikát. Képes volt összebékíteni magában a határtalan szabadságvágy és a diszharmónia, illetve az isteni rend és a tökéletes harmónia iránti határtalan sóvárgást. Mondták sokan szociálisan érzékeny költőnek, leegyszerűsítő terminussal a legnagyobb magyar proletárköltőnek. Mások nagyra tartják a Nem! Nem! Soha! című versét, amelyben a trianoni országcsonkítás ellen tiltakozik egy huszadik században újjászületett Petőfi hevületével: „Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: /Nem engedjük soha! soha Árpád honát!” Ennek az egyetemes, szintézisteremtő, ezer húron játszani képes költőnek a születésnapján álmomban csak arról beszéltünk, hogy az tekinthető valódi költészetnek, ami Isten-képmáshordozó ember voltunk lényegére ébreszt rá bennünket. Az erkölcs mindenhatóságára, a haza feltétel nélküli szeretetére. A többi Shakespeare-rel szólva nem több, mint néma csönd. Vagy Weöres Sándort idézve a Merülő Saturnusból: „Más dal: legföljebb ügyesség”.
Aztán fölébredtem, s először arra gondoltam, József Attila korában a krajcár sem kuncogott oly gunyorosan üres zsebünk legmélyén, mint itt és most Magyarországon. Sokan fejlődésről prédikálnak, s valóban, annak a jelei is megmutatkoznak, hiszen az egykori hárommillió koldus országából hatmilliónyi nincstelen lepusztult világává fejlődött honunk. Ma már az sem döbbenti meg az embereket, hogy éjjel háltak az utcán, a belváros legelegánsabb negyedeinek aluljáróiban éjjel-nappal próbál átmeneti nyugalmat lelni a hajléktalanná vált honfitársak megszámlálhatatlan hada. Ma már az alig pislákoló részvétnél erősebb az aggódás, hiszen semmi biztosítékunk arra, hogy az úgynevezett középosztály tagjai nem kerülnek-e melléjük senki által nem sajnált sorstársukként. A mai költők már álmodni sem mernek arról, hogy „Jöjj el szabadság! / Te szülj nekem rendet”. Szép komoly fiait a múzsáknak nemhogy játszani, még néhány önfeledt pillanat erejéig lenyugodni sem hagyja az aggódás, nem a holnapért, hanem a mai estéért. És kivilágít József Attila egészében, töredékeiben idézett gondolatai és képei közül két elkeseredett sor: „Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét”. Időközben a fasiszta kommunizmusnak, a világtörténelem legsötétebb, leggyilkosabb eszmerendszerének új meséjéből látszólag ezerszer megunt, régi mese lett. Ennek dacára ama sötét eszme követői és jogutódai rabolják le, fosztják ki immár ki tudja hányadszor e jobb sorsra érdemes nemzetet.
S teszik lehetetlenné az eszmék és a képek szabadon szárnyaló lantosai, dalnokai számára, hogy a költészet napját akár kicsit is megünnepeljék. Egy olyan országban, amely igenis lírai nagyhatalom. Olyan nagyságokat hozott a világnak, mint Petőfi, Arany, Tompa, Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Füst Milán, Nagy László, Weöres Sándor, Pilinszky, Kormos, a nemrégiben elhunyt Hernádi, Gyurkovics, Nagy Gáspár. S az élők, csak mutatóba: Jókai Anna, Csoóri Sándor, Ébert Tibor, Mezey Katalin, Oláh János, Buda Ferenc, Kiss Benedek, Utassy József. Micsoda nagy ívű bősége és dicsősége az isteni teremtésnek és mérhetetlen pazarlása a sátáni erőknek behódolt földi hatalmaknak, hogy a magyar lírának eme gazdag és mérhetetlen bőségét ki akarják szolgáltatni a Mammon bálványának!
Rossz úton halad a világ, s még rosszabbon Magyarország. Ám azok, akik a legbátrabban és következetesebben merik ezt a hatalom szemére vetni, nem mások, mint a szép kertészetének művelői a költők és a testvérmúzsák követői. A minap is leírták, kimondták a Magyar Művészeti Akadémia közös manifesztumában: elég volt! Ha az általuk létrehozott mérettelen istenek teremtésével mérhető értékek nem is hatják meg az emberek nagy részét, a bátorságukért álljunk meg egy pillanatra, és tiszteljük meg azzal a magyar költészet művelőit, hogy gondoljunk a húsvéti feltámadási körmenet napján rájuk is. Emlékezzünk április 11-ére, József Attilára és a költészet ünnepére a magyar feltámadás reményében.