Válság: nem egyetlen kiút van!

Mi, magyarok már nemegyszer álltunk fel olyan helyzetből, ahol kimondták fölöttünk a verdiktet. A mi történelmünk nem megkésett magyar történelem, hanem megkéselt magyar történelem. Az azért elég sajátos a jelenlegi helyzetben, hogy döntően magunk végeztük el a harakirit. Nem tolhatjuk a felelősséget a külső erőkre. Léteznek ugyan intézmények (WTO, IMF, EU-szabályok, globalizáció, nemzetközi pénzhatalmi centrumok), de a szabadon választott magyar parlament és annak kormánya juttatott minket ide, ahol vagyunk. Nem vitatva el a lehetséges visszaélések nagy számát, mégis tény, hogy eléggé kiegyenlített politikai erőviszonyok juttatták kormányzati pozícióba a most (még) hatalmon lévő magyar elitet. Sokan gondolták tehát korábban úgy, hogy a vázolt program („Jóléti rendszerváltást”! De jól hangzott! Most meg itt van az új program: „ez fájni fog” …), s a fellépő személyek alkalmasak az ország előbbre vitelére. Vagy legalábbis meg voltak győzve arról, hogy más jelöltek erre alkalmatlanok, sőt bajt eredményeznének. Igaz, kis többséget sikerült csak szerezniük. Más kérdés, hogy mindig melléjük álltak a rendszerváltozás legantikommunistább jelszavait hirdető, a szociáldemokráciától messze álló, a piaci fundamentalizmust következetesen képviselő politikai erők.
Nem új ez a nap alatt. Annak idején Konrad Adenauer, a kereszténydemokrata politikus is úgy került a kancellári székbe, hogy az egy szavazaton múlott. (Gyakorlatilag a sajátján.) A világháború utáni Németországban is a keresztényszociális és a szociáldemokrata eszméket hirdető erők feszültek egymásnak. S a mérleg nyelve a későbbi NSZK-ban is sokszor volt a Freie Demokraten, a szabad demokraták pártja. Érdemes elgondolkodni az akkori Németország sikeres gazdaságpolitikai módszerein.
Mindenekelőtt Ludwig Erhard vezetésével szociális piacgazdaságot építettek ki. A gazdaságban gondosan ügyeltek a liberalizált piac minél szabadabb működésére, de nem hagyták leszakadni a versenyben alulmaradókat. Tudatos középosztály-építést valósítottak meg. Mindenekelőtt végrehajtottak egy bankkonszolidációt. Nem engedték, hogy a megtakarításaikat a bankokban tartó német családok – amelyek sokszor elvesztették a családfenntartót is – anyagi támasz nélkül maradjanak. Ezt formailag hasonlóan, mégis egy kicsit másképp csinálták, mint mi. Nagyon hosszú lejáratúak és kedvezményes kamatozásúak voltak azok a kötvények, amelyeket az állam a bankokba betett, a hitelezési veszteségek pótlására. Száz év alatt tervezték a visszavásárlást. Nem mondom, volt előttük horizont! Nem adókból vásárolták vissza, hanem a növekvő gazdaság finanszírozására, a Bundesbank által kibocsátott pénzen elért haszonból. Vagyis a világon mindenki fizette, aki pénzt használt. Fél évszázadba tellett, hogy kiváltsák az államkötvényeket. Volt türelmük kivárni. (Nálunk húszéves lejárattal, piaci kamattal és gyakorlatilag az adóból, pontosabban újabb kölcsönökből vásárolják vissza a kötvényeket). Létrehoztak egy kisvállalkozásokat kedvezményes hitellel ellátó pénzintézetet, a Kreditanstalt für Wiederaufbaut. Ez a kis- és középvállalkozások tőkepiaci versenyhátrányát egyenlítette ki, jól kimutatható sikerrel. Nem kétséges, ehhez hozzájárult a bankba betett Marshall-segély is. De az is érdekes, hogy még napjainkra is maradt ebből a tőkéből! Nem olvadt el, nem szivárgott el kézen-közön. Visszafizették a kisvállalatok. Annyi bizonynyal leolvadt belőle, amennyi a piaci kamatokhoz képest jelentkező kedvezmény volt. De tartós, élénkítő véráramot biztosított a kisvállalkozásoknak. Néhány évtized múltán új profilt kellett keresnie a Bundesbanknak, s a kisvállalkozások külföldi terjeszkedését támogatta. (Mi nem kaptunk Marshall-segélyt, de a privatizációs bevételekből mód lett volna ilyen alap képezésére.)
Volt még egy nagyon fontos eleme a helyreállítás programjának. Ez a teherkiegyenlítési adó 1952. évi bevezetése volt. Az 1945 utáni időszak, s főképp a demokratikus választások rendszerváltozást eredményeztek Németországban a rossz emlékű nemzetiszocialista időkhöz képest. A létrejött jogállamban a nemzet tagjai egymással való szolidaritásukat azzal fejezték ki, hogy egy vagyonadó jellegű adót vezettek be, amely a nehéz helyzetben lévő, vagyonukat elvesztő, egzisztenciájukban megingott polgárok kárpótlására szolgált. Azoknak, akiknek maradt vagyonuk a háború után, egy megállapított időponthoz képest e vagyon felét harminc éven át, negyedéves részletekben be kellett fizetniük (kb. 0,6 százalék) a kiegyenlítési alapba, vagyonuk jövedelméből. Nem vették tehát el a tulajdont attól, akinek megmaradt, hanem annak hasznából lehetett és kellett fizetni a közterhet. Sokféle kárpótlásra és segítségre használták ezt fel, a közvetlen vagyonmegsemmisülés pótlására, lakhatási segítségre, egzisztenciális újrakezdésre, időskori járadékfizetésre, biztosítások fizetésére, a kitelepítettek vagy kivándorlók kárpótlására, akik faji, vallási vagy világnézeti okokból kényszerültek erre a nácizmus ideje alatt stb. Figyeljünk fel ennek az 1948–1978 közötti időszaknak a hosszára, a tartós jövedelemátcsoportosításra, az új szolidáris társadalom felépítése érdekében. (Mellesleg az alap a rendszerváltás után is működött, módosult formában, a keletnémet területek visszacsatolása miatt.)
Természetesen minden összehasonlítás sántít. A németek egy világháború kirobbantói voltak, amit elvesztettek. Mi 1990-ben – képletesen szólva –, a szocializmus összeomlásával elvesztettünk egy harmadik világháborút is. A rendszerváltozás sokak számára nagy anyagi nehézségeket, és kevesek, de nem jelentéktelen rétegek számára komoly anyagi előnyöket hozott. A nemzet mai nehéz helyzetében meg kellene fontolni, hogy legyen az, hogyan lehetséges a szolidaritás ilyen kifejezése, nem kizárólag az „aki szegény, az a legszegényebb” elvének érvényesítése.
A hasonlat sántít; különösen, ha a tulajdonviszonyokra gondolunk. Az akkori német gazdaságban nem volt számottevő külföldi tőke, míg nálunk a társasági tőketulajdon fele külföldi kézben van. A német gazdaságnak nem volt jóvátételi kötelezettsége – bölcsen tanultak az első világháború utáni helyzetből a nagyhatalmak –, míg Magyarország hatalmas külföldi adósságteher alatt nyög. Ennek valamilyen konszolidált rendezése nélkül kétségkívül aligha beszélhetünk szociális piacgazdaság építéséről és szolidaritásról. Azonban erre is elképzelhetők szabadelvű gondolkodásmóddal összeférő megoldások. Nem egyetlen kiút van, bármennyire is ezt sugallják kívülről. Egy biztos: magunknak kell megtalálnunk a módot, hogyan segítsünk önmagunkon. Senki nem fogja megtenni nekünk ezt a szívességet.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár