A Gyurcsány–Bajnai-kormányt támogató balliberális sajtóban megjelenő közgazdászok és véleményformálók rutinszerűen söpörték le a Nemzetközi Valutaalap (IMF) receptjeivel szembemenő érveket hangoztató közgazdászokat, akik a nemzeti érdekekre hivatkozva a jobboldali médiában érveltek a washingtoni intézmények „gyógymódjának” és általában a washingtoni intézmények politikájának romboló hatása ellen, függetlenül attól, hogy a valóság hatalmas erővel adott igazat a „népi” közgazdászoknak. Akiket az előbbiek módszeresen zártak és zárnak ki a kezükben lévő szakmai fórumokból is, így a Közgazdasági Szemléből.
Mindezt megmagyarázni nehéz a józan ész fényénél, de egy biztos: szélsőségesen irracionális magatartásuk gyökereinek magyarázata veszélyes találgatásokra bírhat és bír is sokakat, elsősorban „underground” megjelenési fórumokon. Hogy mi rombolóbb, Magyarország tönkretétele vagy e tönkretételhez vígan asszisztálók nem szalonképesnek nevezett támadása, azt mindenki döntse el saját maga.
E túloldali közgazdászok és publicisták ahhoz viszont nem bátrak, hogy nemzetközi tekintélyű amerikai szakértőket – közülük sokan a Nobel-díj birtokosai – támadjanak, noha ők ugyanazzal érvelnek, mint a balliberális csomagpolitikák hazai bírálói.
Ezért nem bírálják a túloldalról Joseph Stiglitzet – a Világbank volt fő közgazdászát – és a szintén közgazdasági Nobel-díjat kapott Paul Krugmant, aki legújabb könyvében értékeli a Nemzetközi Valutaalap válságkezelő programját. Ugyanez vonatkozik az itt későbbiekben idézett Jeffrey Sachsra, a szintén nagynevű amerikai közgazdászra, csakúgy, mint kollégájára, Martin Feldsteinre, aki e cikk végén bukkan fel.
Paul Krugman a Princeton Egyetem tanára és az Egyesült Államok vezető napilapjának, a The New York Timesnak rendszeres glosszaírója. Legújabb kötetének címe A nagy gazdasági válság közgazdaságtanának visszatérte és a 2008-as válság, amely az 1999-ben kiadott könyv új anyaggal bővített kiadása. A kilenc évvel ezelőtti A nagy gazdasági válság közgazdaságtana címmel jelent meg, és arról Matolcsy György a Heti Válasz 2003. február 21-i számában írt elismerő ismertetést, a tavaly Nobel-díjat kapott Krugmant már akkor látnokian Nobel-díjas közgazdásznak nevezve.
Ez a cikk kizárólag arra szorítkozik, hogy a bővített, a tavalyi év végén megjelent kötetnek pusztán azt a pár oldalát ismertesse, amelyben a szerző a Nemzetközi Valutaalap „gyógymódját” értékeli.
A cél az áthallás elérése. Vagyis annak bemutatása, hogy egyrészt a Gyurcsány–Bajnai-kormány nem jól tette, hogy húszmilliárd euró összegű kölcsönt vett fel a Nemzetközi Valutaalaptól annak feltételei mellett, másrészt, hogy ennek eredményeként mi várható. Akinek az érvekkel baja van, Krugmannel vitatkozzon. Amire nem fog sor kerülni.
A brazil eset
Krugman az IMF szokványos „gyógymódjának” ismertetését 1998 nyarával kezdi, amikor Brazíliában már lassult a gazdaság. A munkanélküliség nőtt, az infláció már az árstabilitásnak adta át a helyét, és egyesek már deflációról beszéltek.
Az orosz gazdasági reform összeomlása eredményeként a brazil fizetőeszköz, a real ellen támadás indult (amelynek okát a szerző egy másik fejezetben részletezi). Brazília ekkor az Egyesült Államokhoz és az IMF-hez fordult segítségért. Az országnak pénzre volt szüksége, de mindenekelőtt azt szerette volna, ha a Nemzetközi Valutaalap politikájára rásüti az „egészséges” bélyeget, ami megnyugtatná az ideges beruházókat, és maradásra bírná őket. Cserébe a brazil kormány azt ígérte, hogy gazdasági „stabilizációs” programot hajt végre.
Vajon milyen programról volt szó egy olyan országban, ahol lassult a gazdasági fejlődés üteme, és nem volt néven nevezhető infláció? Nagyobb adók, kisebb kormányzati kiadások, és a rendkívül nagy kamatlábak folytatása. Vagyis a brazil kormány igen szoros monetáris és fiskális politikát vezetett be, ami szavatolta, hogy az ország 1999-re csúnya recesszióba jusson.
A program Brazíliára nézve különösen szélsőséges volt. Csaknem azon politikák karikatúrája, amelyeket Ázsiában egy évvel korábban vezettek be. De mint a karikatúrák teszik, kiemelték a téma főbb jellemzőit. A Washingtonból a válságban lévő országokra kényszerített politikák mélyében ott húzódott meg a Keynes-i paktum csaknem teljes fordítottja: a gazdasági válsággal szembenéző országokat arra nógatták, hogy emeljék a kamatlábat, drasztikusan csökkentsék az állami kiadásokat, és növeljék az adókat.
Vajon hatvan évvel Keynes után miért gondolná bárki is azt, hogy jó ötlet oly mélyen szakítani a Keynes-i paktummal? – teszi fel a kérdést Krugman. A válasz: a válságban aktív szereplők úgy ítélték meg, hogy a piac bizalmát minden áron vissza kell szerezni.
A piacok „úgy döntöttek” tehát, hogy Brazília rossz kockázat. Úgy is döntöttek, hogy a brazil problémák magja az ország nagy költségvetési hiánya. Amely kiértékelés kétségbe vonható, állítja a szerző, mert például számos európai országnak és Japánnak ekkor a GDP-vez viszonyítva nagyobb volt a költségvetési hiánya. Nem beszélve arról, hogy a deficit nagy részét a válság okozta: a magas kamatlábak felhajtották a kormány kamatkifizetéseit, míg a hanyatló gazdaság zsugorította az adójövedelmet. Normál foglalkoztatási és kamatlábszinteknél Brazília költségvetési hiánya egészen szerény lett volna. Csakhogy nem volt értelme a vitának, ugyanis a befektetők úgy gondolták, Brazíliát katasztrofális válság sújtaná, hacsak a deficitet nem csökkentik gyorsan. Amiben feltétlenül igazuk volt, mert különben maguk a befektetők idéznének elő válságot.
„A helyzet az, hogy mivel a spekulatív támadások önbeigazolók lehetnek, az alapvető szempontok fényében ésszerű gazdaságpolitikának a követése nem elegendő a piac bizalmának biztosítása érdekében” – írja Krugman. A helyzet éppen az, hogy e bizalom elérésének igénye egy országot megakadályozhat abban, hogy egyébként ésszerű politikákat folytasson, és olyan politikák követésére kényszerítheti, amelyeket normál esetben „perverznek” tekintene.
A közgazdasági Nobel-díj nyertese ezután rátér a Washingtonban „politikacsináló” közgazdászok nézőpontjára. Olyan nemzeti gazdaságokkal kellett foglalkozniuk, amelyekben a befektetői bizalom igencsak törékeny volt. A Washingtontól és az IMF-től segítséget kérő országok szinte minden esetben azt tapasztalták, hogy kegyetlen rohamot intéznek valutájuk ellen, és egy újabb roham elé néznek. A politika elsőrendű céljának – érveltek – tehát annak kell lennie, hogy a piaci érzelmeket megenyhítsék. De mivel a válságok önbeteljesítők lehetnek, az egészséges gazdaságpolitika nem elegendő ahhoz, hogy megnyerjék a piac bizalmát: a külső benyomásokat, az előítéleteket és a piaci szeszélyeket. Más szavakkal: az az érdekes, hogy az ember mit remél, ami a piacról kialakított benyomásait illeti.
És ez az a pont – írja Krugman –, hogy a Keynes-i paktumot felrúgták: a nemzetközi gazdaságpolitika úgy ért véget, hogy annak édeskevés köze volt a közgazdaságtanhoz. Inkább az amatőr lélektan gyakorlása lett, amelyben az IMF és az amerikai pénzügyminisztérium meg akarta győzni az országokat, hogy úgy cselekedjenek, mint amire reményeik szerint a piac kedvezően tekint. Nem csoda, hogy a gazdasági tankönyveket ki lehetett hajítani az ablakon, mihelyt beütött a válság.
Csakhogy a tankönyvek nem repültek ki az ablakon. „Tételezzük fel, hogy Washingtonnak igaza volt: a befektetői pánikkal fenyegetett országnak fel kell emelnie a kamatlábakat, erősen csökkentenie kell a kiadásokat, és meg kell védenie valutáját egy elsöprő válság elkerülése céljából. De akkor még mindig igaz marad, hogy a szigorú monetáris és fiskális politikák – a túlértékelt valutával összekapcsolva – recessziót okoznak. Erre milyen gyógyszere van Washingtonnak? Semmi. A bizalom megnyerésére irányuló szélhámosság vélt szükségessége kiszorítja helyéből a gazdaságpolitika mindennapi szempontjait” – érvel Krugman.
Mi lesz a Bajnai-csomag eredménye?
Senki se szereti a Nemzetközi Valutaalapot, hiszen ha szeretné, az rossz jel lenne, írja a szerző. Ugyanis az IMF-hez végső kétségbeesésükben fordulnak az országok, vagyis akkor kérnek tőle pénzt, amikor bajban vannak.
Az ázsiai válság idején sokan panaszkodtak azért, mert úgy gondolták, hogy az IMF – az amerikai pénzügyminisztériummal együtt – a válságba úgy avatkozott bele, amelynek révén azt elmélyítette, és így rosszabb lett, mintha bele sem avatkozik.
Krugman felteszi a kérdést: vajon a bírálóknak igazuk van?
Két dologból kell kiindulni, írja, amelyben az IMF egyértelműen rosszat tett.
Az egyik: amikor az IMF-et Thaiföld, Indonézia és Korea „behívta”, azonnal azt követelte, hogy az ottani kormányok gyakoroljanak fiskális szigort: emeljenek adót, és csökkentsék a kiadásokat a nagy költségvetési hiány elkerülése céljából. Nehéz volt megérteni, hogy ez miért volt a program része, hiszen Ázsiában (ellentétben azzal, ami Brazíliában történt egy évvel később) a költségvetési hiányt csupán az IMF tekintette fontos problémának. Az a törekvés pedig, hogy e költségvetési irányelveket betartsák, az érintett országokat kétszeresen is negatívan érintette: ahol az irányelveket betartották, a recesszió mélyült, míg ahol nem tartották be, az eredmény – teljesen feleslegesen – azt az érzést táplálta, hogy a gyeplőket bedobták, és így nőtt a piaci pánik.
A másik: az IMF „strukturális” reformot követelt – vagyis olyan változásokat, amelyek jelentősen túlhaladtak a monetáris és fiskális politikán – annak feltételeként, hogy a válság által érintett országoknak kölcsönt adjanak. E reformok némelyikének, mint a rossz bankok bezárásának, nyilván volt köze a pénzügyi válsághoz. Másoknak, mint például annak, hogy Indonézia ne adjon jövedelmező monopóliumot elnöki haveroknak egyes üzletágakban, semmi közük nem volt az IMF mandátumához. Az tény, hogy a szegfűszeg (az indonézek szeretik a cigarettájukba tenni) monopóliuma rossz dolog volt, azaz annak fényes példája, ahogyan a sógor-koma kapitalizmus működik. De mi köze volt annak a rúpia elleni rohamhoz? – kérdezi Krugman.
Ha akkor valaki megkérdezi az IMF vezetőitől, hogy mit gondolnak arról, amit tesznek, azzal feleltek volna: mindez a bizalom újrateremtése jegyében történik. Azzal folytatták volna, hogy ugyan a költségvetési hiány akkor éppen nem zavarta volna a piacot, de hamarosan zavarná. Azzal is érveltek volna, hogy az érintett országoknak látványosan kell a sógor-komaság és a korrupció ellen harcolniuk, hogy meggyőzzék a piacokat: valóban magatartás-változásról beszélhetünk az esetünkben. „Ezt a nézetet csaknem úgy írhatjuk le – írja Krugman –, hogy a kormányoknak komolyságukról úgy kell tanúbizonyságot tenniük, hogy saját maguknak fájdalmat okoznak függetlenül attól, hogy e fájdalomnak bármi közvetlen köze lenne az akut problémákhoz, mert csak így nyerhetik vissza a piac bizodalmát.”
Ha ez volt az elmélet, kiderült, elhibázott volt. A költségvetésre vonatkozó irányelveket alkalmasint fellazították, de azt akkor már senki sem bánta. A piacok ismét nekilódultak Koreában, attól függetlenül, hogy ott a strukturális reformok véghezvitele megakadt. Ugyanakkor az IMF követelményeinek kiterjedtsége nemcsak azt a gyanút ébresztette, mely szerint az Egyesült Államok a válságot arra használta fel, hogy ideológiai vízióját Ázsiára kiterjessze, de az lényegében szavatolta az ázsiai kormányok és megmentőik közötti huzavona időbeli kitolódását, amelynek során a bizalmi válság folyamatosan rosszabbodott.
Terjedelmi okokból kell itt drasztikusan lerövidíteni Krugman érvelését, amely azzal folytatódik, hogy az IMF rossz tanáccsal szolgált a kamatlábak és az árfolyam-politika terén is. A szerző a szintén nem „elhanyagolható” tekintélyű Jeffrey Sachst idézi, aki már az ázsiai válságnál azzal érvelt, hogy az érintett kormányoknak nem lett volna szabad emelniük a kamatlábakat, mert ezzel elkerülték volna a pénzügyi pánikot, amelynek következtében a valuta értéktelenedése sokkal szerényebb lett volna, és a gazdasági eredmény sokkal jobb.
Végül pedig egy tegnapi cikk a Wall Street Journalból, amelyet ugyancsak nem egy „lábszagú, népi közgazdász” (akik egyik közös jellemzője nemcsak az, hogy sorra kiderül, nekik van igazuk, de az is, hogy tételeik közül nem egyet előbb fogalmazták meg a Nobel-díjat kapott kollégáiknál) írt.
Martin Feldstein – a Harvard Egyetem tanára, az említett lap publicisztikai tanácsának tagja, és Reagan idején az elnök gazdasági tanácsának elnöke – Adóemelés, amely megölheti a felépülést című cikkében azért támadja az Obama elnök költségvetésében javasolt adóemeléseket, mert azok megakadályozhatják a korai és huzamosabb talpraállást.
Feldstein a válságokból vett történelmi példákkal igazolja állítását, amikor azt írja, noha a tervezett emelések csak 2011-ben lépnének életbe, az emberek már erre előre számítva visszafogják költekezésüket. A professzor arra kéri tehát az elnököt, ne léptesse életbe az emelést, és ha mégis ezt akarná, a kongresszusnak javasolja, hogy szavazza le azt.
Az idézettek mind tévednének?
origo.hu
Így fogadta Emmanuel Macront Orbán Viktor - videó
