Mit jelent az ön számára Szigetszentmiklós?
– Szigetszentmiklósnak van egy olyan része, amely az én gyermekkoromban valóban falu volt. Én igazi falusi utcában nőttem föl, a szomszédban legeltek a tehenek, baglyok huhogtak esténként a harangtoronyban. Szüleim pedagógusok voltak – tudnivaló, hogy a pedagógusok soha nem álltak túl jól anyagilag –, rajtunk is az segített, hogy önellátók voltunk. Mivel a ház csak pedagóguslakás volt, megszüntették. Méltatlanul, édesanyám és édesapám harmincöt, illetve negyvenéves szolgálata után, friss diplomás koromban költöztettek el minket afféle kitelepítéses módszerrel. Szegény édesapám halálához ez is hozzájárult.
– Figuratív, kifinomult szobrok és festmények veszik körül. Adódik ez a természet közeli környezetből?
– Biztos, hogy egyenesen következik mindez a dajkáló tájból, de még inkább az alkatomból. Ha a trendet követve nonfiguratív művekre adnám a fejem, erőszakot követnék el a lelkemen. Nem véletlen, hogy kik a példaképeim a XX. századi művészetből: például Borsos Miklós, akinek a művészképzőn tanítványa voltam.
– Az önről szóló írásokban a jellemábrázoló készséget emelik ki. Gyurkovics Tiborban megláttatja a szenvedő embert, Mészöly Dezsőben az elegáns irodalmi dandyt.
– Egy ember vonásai szellem nélkül olyanok, mint a ruha az emberen. Egy halotti maszk soha nem hasonlít az illető személyre, abban a pillanatban, amikor a lélek elszáll az emberből, nem ismerni meg. Ilyen a rossz portré is, lehet akár tökéletes is az orra, füle, szeme, szája, de a lényeg hiányzik belőle. Mielőtt bármibe is belekezdenék, alaposan áttanulmányozom az adott alkotó életművét, s ha élő emberről van szó, alkalmat teremtek az elmélyült beszélgetésekre. Legutóbb Babits-emléktáblára kaptam megbízást. Olvastam, hallgattam a verseit, a jegyzeteit, tanulmányozom az arcvonásait. Aki nagyon jó emberismerő – legyen akár szobrász, író, költő –, ránéz egy emberre, s szinte nyomban meg tudja mondani, hogy milyen lehet a jelleme.
– Műveiből sugárzik a nemzeti elkötelezettség, a nagy és a kis haza szeretete. És bár látszólag figuratívak a művei, mégis erősen stilizáltak. Hogyan valósul meg mindez, amikor megrendelésre dolgozik?
– Nem szabad összekeverni a reális, a naturális ábrázolást a figurálissal. Kisplasztikáim figurálisak, de az arányoknál vigyázni kell a naturalizmus kísértésére, mert különben a szobor nem kisplasztika lesz, hanem kis ólomkatona. Egy kisplasztikánál, még inkább egy éremnél is, át kell alakítani a teret ahhoz, hogy hatalmas dimenziók jelenjenek meg tenyérnyinél kisebb helyen. A konkrét megrendeléseknél pedig látszólag nehezíti a dolgomat, hogy a Szellemi Honvédelem-díjat és az alternatív Kossuth-díjat Pethő Sándor, illetve Kossuth Lajos nyomán kellett megformáznom. A Kossuth-díj domborműnél segített, hogy gyerekkoromban az öreg bácsik a faluban úgy emlegették, Kossuth apánk. Ezért e szobrom meséssé sikeredett, Kossuth mítoszvilága jelenik meg rajta, valamint a vele összefonódó negyvennyolcas eszme és hangulat, a portréval és a kokárdával. Az 1848-as ethosz annyira beleivódik minden magyar ember lelkébe, hogy szinte csak a szívből fakadó képzeteket kellett szoborba öntenem.
– Min dolgozik?
– Most fejezem be az Óbuda kiváló sportolója érmet. Ami a legfontosabb, májusban nyílik egy kiállításom a bicskei Batthyány-kastélyban. Bicskén működik egy baráti kör, amelynek tagjai hosszú évtizedek óta összejönnek, egyszerre megtestesítvén a patriotizmus és a lokálpatriotizmus eszméjét. Sorsszerűnek tartom, hogy éppen oda hívták meg gyűjteményes tárlatomat.
origo.hu
Így néz ki, ha Magyar Péter úgy gondolja, bármilyen nőt megkaphat
