Eddig 10 + 6 millió halott Kongóban

A Kongói Demokratikus Köztársaság Magyarország területének huszonötszörösén terül el. Lakosainak száma 62 millió. A volt belga gyarmat szülötte a most 52 éves Balufu Bakupa-Kanyinda ismert afrikai filmrendező és forgatókönyvíró. A munkahelyén, Brüsszelben készült interjúja vélhetően felzaklatja majd a jobboldaliakat, baloldaliakat, konzervatívokat és liberálisokat egyaránt. Egyúttal azt a ritka alkalmat is nyújtja, hogy fogalmat alkothassunk arról, miként gondolkodnak milliók Afrikában. Ez pedig a civilizációs félreértések és ütközések elkerüléséhez is hozzájárulhat.

Az élet szép, de a világ gonosz
Aki a reményből táplálkozik, éhen hal.

(Falfelirat egy kongói kunyhó falán – Brüsszel Watermal kerületének városházát körülvevő kerítésére erősített fotókból készült kiállítás)

– Min dolgoznak?
– Holnap reggel utazunk Kinshasszába, hogy ott egy rövidfilmet forgassunk az algériai kulturális minisztérium megbízásából. Ez lesz az első film, amelyet a hazámban forgatok. Az lesz a címe, hogy Mi is jártunk már a Holdon.
– Miért csak most tud ott forgatni?
– Mert amikor filmezni kezdtem, a nyolcvanas évek közepén, a Mobutu-rezsim uralkodott. Kongó – Zaire, ahogyan akkor hívták – Mobutu-gyarmat volt. Brutális diktatúra.
– A nyugati média nagyjából hallgat róla, de 1988 óta napjainkig Kongóban a háborúknak mintegy hatmillió ember esett áldozatul. Mi az eredete a máig tartó öldöklésnek?
– A tömeggyilkosság gyökere a Mobutu-korszakban keresendő. Ő 1965-ben a Nyugat embereként került hatalomra puccsal és kezdte meg rémuralmát. Azután 1997-ben legyőztük Mobutut és így a Nyugatot.
– A multinacionális vállalatok most is Kongó és benne Katanga ásványkincseit akarják?
– Mondja csak nyugodtan, hogy a Nyugat…
– Nem mondom. Én is a Nyugat része vagyok. De nem a multiké! Rendben?
– Igen.
– A multik az okai az öldöklésnek?
– Igen.
– Hogyan?
– Amikor történelmünk során kétszer megpróbáltuk – mi, Kongó népe – saját kormányunkat, egy nacionalista kabinetet hatalomba ültetni, a Nyugattal kellett felvenni a harcot. E két alkalommal eljöttek hozzánk és ketté akarták osztani az országot. Balkanizálni. A hatvanas években Csombét támogatták Lumumbával szemben. Csombe ki is hirdette az ásványkincsekben oly gazdag Katanga önállóságát. Előtte Kaszavubu elnök leváltotta a nép által megválasztott Lumumba miniszterelnököt, aki Katangába menekült, ahol Csombe megölette amerikai és belga segítséggel. Azért, mert Katanga tele van kobalttal, rézzel, ónnal, rádiummal, urániummal és persze gyémánttal. És ekkor kezdődött a háború, az iszonyatos tömegmészárlás, nők megerőszakolása, és ennek eredménye a hatmillió halott.
– Mikor költözött Belgiumba?
– Nem én, a szüleim. Én akkor még nagyon kicsi voltam. 1961-et írtunk.
– Ahogyan ön kemény válaszokat ad, nem zavarja, ha kemények a kérdések is?
– Persze, hogy nem.
– Egyszer hosszan beszélgettem Brüsszelben az Union Miniere, a Kongó ásványi kincseit is kiaknázó belga vállalat egyik nyugdíjas mérnökével. Azt mondta, hogy a kongóiaknak a gyarmati időkben ment a legjobban a sora. Mi erről a véleménye?
– Ostoba ember. A szabadságnak nincs ára. Ahogyan a humanizmusnak sem. Ezt nyilván önök is tudják, hiszen elnyomatásban éltek évtizedekig, ugye?
– Ha megígéri, hogy nem szakítja félbe gondolatmenetét, őszintén felelek. Mi visszaszavaztuk rabtartóinkat.
– Akkor folytatom. A belga mérnök fasiszta. Hogy lehetne azt mondani, hogy a franciáknak anyagilag jobban ment a negyvenes évek elején a Hitlerrel kollaboráló Vichy-rezsimben? Hogyan lehet egyáltalán így fogalmazni? Hogyan juthat egyáltalán ilyen gondolat egy ember eszébe?!
– Nem akartam megbántani.
– Kongó gyarmatosítása a kulcs. Amikor gyarmatosításról beszélünk, akkor elsősorban Kongóról beszélünk. Ismerjük a történetet. A berlini konferenciát, ahol Bismarck kancellár javasolta a szabad Kongó létrehozását. És a többi iszonyatot. Kongó a Nyugat „közöspiaci” játszótere lett. A nyugati kapitalista agy terméke. Kongó főnyeremény; megvan benne minden ásványkincs, amire az emberiségnek szüksége van. A kongóiak persze nem szereplők ebben a játékban. A föld, az a lényeg. Az emberek csak árnyékok e játszmában. A nyugatiak számára nincs veszélyesebb a szabad, művelt kongóinál. Mindannyiszor, amikor azon gondolkodtunk, hogy miként adjunk enni az embereknek, hogyan ültessük őket az iskolapadba, hogyan formáljuk a jövő nemzedékét, a Nyugattal találtuk szemben magunkat. Puskával a kezében, felénk fordítva a csövét.
– 1999-ben a Berkeleyben tanító Adam Hochschild profeszszornak megjelent egy hátborzongató könyve Leopold király szelleme címmel az Afrikát gyarmatosítók kapzsiságáról, az ott uralkodó terrorról és a hősiességről. Ismeri a könyvet?
– Nemsokára utazom Berkeleybe éppen azért, hogy interjút készítsek vele.
– Hochschild alapos kutatása szerint a belgák a századforduló körül a húszmillió kongói felét, tízmilliót irtottak ki. Elfogadja ezt a számot?
– El.
– És? Csak így, „el”?
– Nem a számok érdekesek. Tízmillió, hatmillió, száz…
– Hogyan tud élni itt, Belgiumban? Abban az országban, amelyik ezt az égbekiáltó népirtást elkövette?
– Egyszerű. Nem élek Brüszszelben. Csak itt dolgozom. Innen deportáltak Franciaországba 1985-ben. Mert Belgium Mobutu-ország volt, itt nem volt szabad Mobutut bírálni! Ha valaki ezt megtette, a rendőr jött ki érte. Én kongói állampolgár vagyok és ezen semmi nem változtat. Az életemet Amerikában, Franciaországban és Belgiumban töltöttem el, de nem tudnék elfogadni belga állampolgárságot, mert ezzel elárulnám népem emlékezetét. A gyerekeim az anyjuk révén belga állampolgárok. De ahogyan egy katona nem cserél sapkát a harctéren, én sem tudok dokumentumot cserélni. Belgium a népemet ölte meg.
– Miért nem érdekli a világot ez a rettenetes népirtás?
– Mert az áldozatok feketék. A fehérek megölhetnek akárhány embert. Az nem népirtás, hanem civilizálás. Az érdekünkben. Eddig 16 millió áldozattal.
– Mintegy négy évvel ezelőtt a Magyar Nemzetnek tényleg csodálatos interjút adott honfitársnője, Clémentine Faik-Nzuji, a Leuveni Egyetem professzora. Faik-Nzuji asszony akkor azt mondta, hogy nem tudja, helyreállították-e II. Leopold király szobrát Kinshaszában. Ami talán ahhoz hasonlítható, mintha Jeruzsálemben Hitler szobrát állítanák fel. Mondja, visszahelyezték?
– Volt egy kretén kongói kulturális miniszter, akinek unokatestvére – Mobutu korábbi minisztere – ma itt él Belgiumban, szociális segélyen. És ez a kongói miniszter azért állította vissza Leopold szobrát, hogy háláját fejezze ki ezzel a belga kormánynak. Hihetetlen, ugye?
– Faik-Nzuji asszony az egész ügyről azt mondta, ez csak olyan néppel történhet meg, amelyiknek nincs emlékezete.
– És nem iskolázott.
– A felnövekvő kongóiak tudomást szerezhetnek tragikus múltjukról?
– Nem. Mobutu szellemi értelemben is kivégezte a kongóiakat. Tudja, mire van szükségünk ahhoz, hogy újrateremtsük az emberi lényeket Kongóban? Nietzsche nihilizmusára.
– Az ő nihilizmusa kegyelettel is társult…
– Igen. És először egy új emberi lényt kell létrehoznunk, aki majd felépíti Kongót. Az új emberi lénynek először a történelmi tudatát kell kialakítanunk. Kongóban elsősorban nem ennivalóra van szükségünk. Hanem mentalitásra. És oktatásra. Szellemi, művészeti oktatásra kell járniuk a gyerekeknek! Iskolába kell menniük! A lényeg a reflexivitás, hogy lássák saját magukat, saját szemükkel, és ne mások alakítható termékei legyenek.
– A Kabila-kormány képes erre?
– Itt már nem az akarat kérdéséről van szó. Ez olyan, mintha egy haldoklót vonszolna az orvosa elé és arra kérné, hogy gyógyítsa meg. Érti? A népem haldoklik!
– Ön nem tudja, mennyire értem.
– Ismeri a vak vezet világtalan példabeszédét? Ez Kongó.
– Filmjeit láthatják a kongóiak?
– Nem láthatják. A látáshoz mozikra és tévére van szükség.
– Kongóban nincs tévé?
– De van. Amin a politikusok beszédeit nézhetik. Vagy fehér prédikátorokat, akik fehér Istenről beszélnek nekik. Van tévéjük, amin zenét és táncot láthatnak.
– De miért nem láthatják az ön filmjeit?
– Mert nem illek be a műsorfolyamba. Kongó sötétségben él.
– Azért ebbe a válaszába beleborzongtam. Ma is érvényes Conrad halhatatlan könyve Kongóról, a Sötétség szíve? Az, amit a századfordulón írt?
– Igen. Tudja, mire várnak a kongóiak? Hogy eljöjjön Isten, aki majd kenyeret osztogat nekik. Egy olyan országban, amelyik gyönyörű, mint a mennyek országa, és ahol minden megterem. A rajtuk uralkodók pedig abból profitálnak, hogy ezek az emberek továbbra is sötétségben élnek. De ez nem csak Kongóra vonatkozik. Egész Afrikára. Hadd táncoljanak, igyanak, zenéljenek! Csak a sötétség maradjon…
– Fájó, de ön nem csak Afrikáról beszél. Részt szokott venni Ouagadougou-ban a Burkina Fasó-i filmfesztiválon?
– A legutóbbin a rövidfilmek zsűrije elnökeként.
– Melyik volt az utolsó filmje, amit ott bemutattak?
– 2007-ben mutatták be A Dzsu-dzsu gyárat.
– Nem akarok a szemébe hízelegni, de még tavaly is beszéltek ott a filmjéről.
– Akkor hallott Thomas Szankaráról, Burkina korábbi vezetőjéről ugye?
– Igen, őt gyilkoltatta meg Compaoré, a mostani elnök, akinek a személyisége nekem ijesztően hasonlít Gyurcsány Ferenc, a nemrégiben leköszönt magyar miniszterelnökére. Csakhogy Campaorénak – Gyurcsánnyal ellentétben – sikerült megépítenie a kormányzati negyedet, jobban mondva irdatlan méretű elnöki palotáját a főváros teljes nyomorától három kilométerre. Ahová ostornyeles lámpákkal megvilágított autópálya vezet.
– Tudja, mit tett Szankara? Enni adott az embereknek. És – ami még nagyobb tett – megtanította őket, hogy egyenesítsék ki gerincüket és úgy járjanak. Mert a „felső-voltaiak” előtte nem voltak emberi lények. És akkor jött egy ember a bokrokból, a legmélyebb szegénységből, hogy megtanítsa népét emberi lényként viselkedni. Megtanította őket arra, hogy Burkina Faso a világegyetem azon része, ahol ők vannak otthon. Ezért kellett meggyilkolni.
– Balufu, ugye ez nem egyetemes tanulság? Mármint hogy annak meg kell halnia, aki népét megtanítja kiegyenesedett gerinccel járni?
– Lumumbát is megölték. Szankarát is. Mindkettőt a legbrutálisabban. Tudom, mit gondol. Azt, hogy amit ott látott, az maga az iszony. De hadd mondjam el: Afrikában vannak sokkal rosszabb helyek. Szankara nagyon sokat segített. Tízen jártak iskolába az egész országban, amikor Szankara a színre lépett. Tízen. Ma egyetem is működik. Szankara négy év alatt csodát tett. Az emberek elkezdtek álmodni. Az álmok pedig nagyon veszélyesek. Szankarát ezért meg kellett ölni. Mit mondott az ön belgája? Hogy milyen boldogok voltak a kongóiak, amikor rabszolgák lehettek? Látta a Mandela-filmet?
– Nem.
– Megölték a forgalmazók. Mert nem akarták, hogy a feketék lássák az igazságot. Nyakig vagyunk a senghori helyzetben. Kinyitják a szabadba vezető ajtót. De a rabszolga nem mozdul… Talán nem tudja, de nekünk, afrikaiaknak Burkina Faso nemcsak egy ország, hanem az elmúlt évszázad történelme, emléke, tanulságai. Szankara a mag, amelyből annyian kinőttek. Mint amilyen mag Amílcar Cabral, Lumumba, Kwame Nkrumah vagy Steve Biko volt. Nkrumahn kívül mindegyiküket megölték. De Mandela nem a mi hősünk. Nem érdekel Mandela. Mandela a Nyugat hőse. Szobukve a mi dél-afrikai hősünk. Nekünk
nem azok a hősök, akiket a Nyugat támogat. Mert akit a Nyugat támogat, az nekünk áruló. Mugabéval szemben Csangirajt támogatja. Mi pedig Mugabét. szemben a „trójai faló” Csangirájjal.
– Mugabe tönkretette Zimbabwét.
– Miért nem megy Zimbabwéba? Kérdezze meg ott az embereket, hogy kit támogatnak! Ne az újságjaiból olvasgassa a fehér ember tudósításait! Mugabét akkor is támogatják, ha rossz. Két hete Algériában voltam. Elnökválasztási kampány volt. A franciák elkezdték Buteflikát bírálni. Azt mondták az algériaiak, azért is Buteflikára szavazunk! Algériai fiatalok mondták nekem, rá szavaznak, mert nekik ne mondják meg a fehér franciák, hogy ki legyen az elnökük. Azt hiszi, nincs igazuk? Nézze meg, mi a programja Csangirajnak! Az, hogy leváltsa Mugabét. Nem az, hogy a népe iskoláztatását miként tudja javítani. Azt mondta, hogy Mugabe tönkretette Zimbabwét. A nyugatiak ugye ezért akarják leváltani? Viccel? Nem azért, mert a fehérektől elvette földjüket? Ha a tönkretétel lenne a valódi ok és az, hogy aggódnak a feketékért, hány afrikai vezetőt kellene azonnal leváltani? Igya meg a fekete kávéját… Mi a különbség Mugabe és Bongo között, aki 1967 óta elnök Gabonban? Ahol nincsenek iskolák…
– Olaj viszont van. De azért az nem igaz, hogy nincsenek iskolák.
– Nem az épületekre gondoltam. Hanem olyanokra, ahol tanítanak. És mi a különbség Mugabe és Szasszu-Ngesszo között? Mennyiben jobb Brazzaville-Kongó Zimbabwénál? Őket a Nyugat miért nem akarja leváltani? Vagy Obiangót Egyenlítői Guinea éléről, ahol 1979 óta áll? Vagyis egy évvel régebben, mint Mugabe, aki az önök lapjai szerint Afrika leghosszabb ideje uralkodó diktátora.
– A kettős mérce valóban a mai világ fő – elvont – ellensége. Ebben egyetértünk.
– Mugabe az életét tette kockára a népéért folytatott harcban. Ezt népe soha nem fogja neki elfelejteni. Szasszu-Ngesszo mit tett kockára? Vagy Bongo? Jacob Zuma, aki május 9-től elnöke Dél-Afrikának, hős volt. Géppisztollyal a kezében harcolt a szabadságért. Kérdezze meg a dél-afrikaiakat az utcán. Nekik nem Mandela a hősük, aki kompromisszumos iratot írt alá, hogy szabaduljon börtönéből. Zuma? Ő hősük. Zuma nem kötött kompromisszumot, hanem azt mondta, vegyük a kezünkbe ismét a géppisztolyt, és menjünk a bozótba újra, a szabadságunkért harcolni.
– Mit gondolnak az afrikaiak a rasszizmus elleni konferenciákról? Mint a legutóbbi „Durban 2” ENSZ-konferenciáról, amelyet április végén tartottak Genfben?
– Azt, hogy időpocsékolás. Az igazi rasszizmus a gyarmatosítás, mint ami ma történik Palesztinában. Milyen rasszizmusról lenne ott szó? Az egyik sémita nép gyarmatosította a másik sémita népet. A többi üres fecsegés. A gyarmatosítást kell felszámolni. A szabadságot kell visszaadni. Erről kell konferenciát rendezni. Azért, hogy az emberiség szabadságban élhessen.