Nem csináltam hülyeséget, mert megszégyenültem s a munkahelyemről is kidobtak volna – mondja Bobán Ambrusné, aki elnyerte méltó jutalmát
Férje halála után költözött a kecskeméti lakótelep 28 négyzetméteres lakásába Bobán Ambrusné. Életében nem lakott bérházban, de el kellett adni a háromszobás kertes házat, s szétosztani a pénzt az örökösök között. Ami neki jutott, erre volt elég. Egy szobára régi szekrénysorral, franciaággyal, kis asztalkával, két fotellel s piros puffokkal. Az Aluszöv szerkezet-összeállító üzemében dolgozott tizenöt évet, alumínium szobalétrákat gyártott, majd a Barnevál liba-, csirke- és tyúkvágó szalagjánál töltött el tizenkét évet. 1989-ben ötven százalékra, majd 2003-ban 65 százalékra rokkantosították gyermekbénulása idősebb korban jelentkező következményeiért. Időközben tüdővérzést is kapott. Többször műtötték a lábát, így minden munkalehetőségnek nagyon örül. A kecskeméti plázában is éppen hogy kapott munkát, korábban hétórás, ma már csak négyórás műszakot vállalhat.
Számoljunk csak kicsit, mire elég a nyugdíj s a kiegészítő jövedelem! Negyvenezer forint rokkantnyugdíjat kap, háromszázötven forintos órabérért dolgozik a plázában. A gázkonvektorra nézve mondja:
– Télen nyolc–tíz ezer forint a gáz, bármennyire spórolok is. Az idén már márciusban kikapcsoltam a készüléket, hogy fogjak egy kicsit a kiadáson, pedig elég hideg volt. Mióta a fagyasztót nem használom, a villanyra és közös költségre hat–tíz ezer forintot fizetek. Becsaptak ezzel a fagyasztóval, kéz alól vettem, nem mondták, hogy régi konstrukció, eszi az energiát. Ráadásul szívességként még az egyik rokonom disznótorosát is itt tároltam. Amikor elvitte a csomagot, akkor derült ki, hogy nem száll be a költségeimbe. A betegségeimre tizenöt–tizenhat ezer forint a gyógyszer. Szoktam rajta spórolni, kevesebb spray-t használok, ha asztmás rohamom van, s az allergiagyógyszereket se veszem be mindig. A műtéteim, a kórházi kezelés miatt hitelt vettem fel, ezt törlesztem most apránként – ad röpke környezettanulmányt magáról.
A januári műtétre egyébként azért nem ment el, nehogy mást vegyenek fel helyette a munkahelyére. Marcsi néni – kifejezetten szereti, ha így hívják – hetente egyszer főz magának. A múlt hétre oldalporcos székelykáposztát, e héten hús nélküli bablevest készített. Nagy ritkán vesz hozzá kiegészítő ételt: palóclevest, magában sült krumplit, ünnepnapokon máglyarakást a pláza nemzetközi konyháján. Az egy kilométerre található bevásárlóközpontba biciklivel jár, így trenírozza beteg lábát. A harmadik szint az övé, ahol a nemzetközi konyha mellett nagyikifőzde, gyorsétterem meg kínai konyha várja vendégeit.
Tálcaleszedő és -mosó, ugyanis tüdőproblémái miatt vegyi anyaggal nem érintkezhet. Faggatom a munkájáról, a betérők viselkedéséről.
– Az emberek gyakran szétmocskolják az ételt, pazarolnak, olyan rántott szeletet dobnak ki, amelynek csak a végéből hiányzik egy csipet – panaszkodik.
– Látja, mami, miket kilöknek itt? – mutatják néha az eladók is. A tálcát az asztalon hagyják, vagy úgy dobják ki az ennivalót, hogy az a konténer és a zsák közé esik. Van, amikor a tálca is a zsákba kerül, ilyenkor derékig turkál a takarítószemélyzet a konténerben. Időnként rászól az asztalt rendezetlenül hagyó fiatalokra, vigyék ki a tálcát. Van, aki elnézést kér, van, aki rá se hederít a hallottakra.
A reggeli műszakot nem szereti annyira, mert akkor 278 széket kell lepakolnia az asztalokról; mutatja is a hüvelykujja és mutatóujja közét, amely jócskán kipirosodik ilyenkor. Időnként a szervizfolyosó s az öltözők takarításába is besegít, óránként ellenőrzi az illemhelyek tisztaságát. Délre az éhes gyomor feledékennyé teszi a vendégeket. A pénzeket, mobiltelefonokat, személyes iratokat gyakran az asztalon felejtik. Mint például a minap egy este félmillió forintot.
– Vastag buksza volt. Az emberfiában ott lapul az ördög, hiszen lenne a pénznek száz helye. A kanyarban nincs kamera, de akkor se nyitottam ki, mi van, ha azt mondja majd a gazdája, hogy hiányzik belőle. Mindenkinek megfordul az agyában, mennyi pénz lehet ez, de rögtön azt mondtam magamnak: nem én kerestem meg. Ennyit nem ér a becsületem meg a munkahelyem. A biztonságiak irodájában ilyen esetekben jegyzőkönyvet vesznek fel. Mint kiderült, a bankkártyákon kívül 404 ezer forint és mintegy 170 euró volt a tárcában.
– Valamelyik nap is találtam 2865 forintot. A biztonsági szolgálatnál már nevetnek, ha megyek, és tréfálkoznak: mami, négyszázezer alatt ide ne jöjjön! Na jó, hát ezt nem az emberfia válogatja meg, azt a pénzt is más kereste meg.
Talált már hetvenezer és negyvenezer forintot is. Van, amikor azt üzeni a tulajdonosnak, hogy a „taki néni elfogad egy kávét”. Akad, aki érti a szót, s tényleg meginvitálja valamire, de a jó múltkor is a 25 200 forintot elhagyó kislányok csak belevigyorogtak a képébe. Kiszámolom neki, hogy az ominózus esetnél az ő háromszázötven forintos órabérét alapul véve 1400 órányi órabérét, több mint egyévi keresetét találta meg. De leadta. Pedig akinek már kikopott a szótárából az a szó például, hogy üdülés, mire jutott volna ebből az összegből! Az egészségügyi kezelésekre felvett hitelek visszafizetéséről nem beszélve.
– Aznap éjszaka, amikor hazakerekeztem, eszembe jutott: tényleg, Marcsa, hülyeséget csináltál! De nem hülyeség, mert megszégyenültem s a munkahelyemről is kidobtak volna. Nem tudtam volna elhelyezkedni máshol, nekem pedig szükségem van a munkára, mert anélkül éhen halhatok. És ez szó szerint értendő. Így pedig tudom, hogy büszkék rám, s a jövőben is számíthatunk egymásra – idézi fel aznap éjszakáját az asszony.
A franciaágyon plüssállatkák: szemüveges róka koma meg egy nyolcszáz grammos barna majom, amelyet kilóra mértek egy turkálóban. Apró plüssbaglyok, különböző méretű ölebek tekintenek le a polcokról is.
– Kutyabolond vagyok, mind a nyolc darab megvan – tesz elém egy fonott kosárkát, s megsimogatja a benne tárolt házi kedvencek buksiját. Korábban angol szettere, puli kutyája, farkaskutyája volt a kertes házban, ide is hozott a panelba egy chihuahuát, de az már elpusztult, szegény.
A vastag, közel félmillió forinttal tömött pénztárca tulajdonosa, amikor visszatért a Kecskemét közelében található felsőlajosi otthonába, rögtön észrevette, hogy nincs a szokott helyen, a babahordozó alatt a pénztárcája. Az asszonnyal rögtön végiggondolták az estét, arra a következtetésre jutottak, hogy szinte biztosan a kecskeméti plázában felejtették a pénzt. Bár a fiatalok egy százalék esélyt sem adtak annak, hogy megtalálója leadja a tömött tárcát, este negyed tizenkettőre értek vissza az üzletközpontba. Akkor már Marcsi néni az ételmaradéktól mocskos konténereket takarította. Aztán felhívatták az irodába. Kiderült, hogy a néni a vállalkozó kéthavi lakáshitelét találta meg, amelyet épp a bankból vett ki, hogy másnap befizethesse. A történethez hozzátartozik: amikor a szerencsés tulajdonos visszakapta a félmillióját, meghálálta Marcsi néninek: adott neki tízezer forintot. A pláza vezetése szintén elismerte anyagilag is becsületességét.
Már mennék, amikor a vitrinből kiemeli a Petőfi Népét: címlapon a róluk készült fotó. A napilap fényképfelvételén gyönyörű virágcsokrot vesz át Marcsi néni a láthatóan boldog vállalkozótól.
– Milyen jó lett volna, ha nekem is adják! – mondja elérzékenyülve a néni.
Nem értem, miről beszél, többször is visszakérdezek: hogyan? Hiszen a május 6-i újság képaláírása szerint „Pénzes József egy csokor virággal mondott köszönetet Marcsikának, a becsületes takarítónőnek. Az erszényből egy forint sem hiányzott.” Ugyanez hangzott el az egyik országos kereskedelmi televízióban is.
Ez azonban mese. Miután a fényképezés és a kamerázás abbamaradt, egy hölgy lépett Marcsi nénihez:
– Tessék ideadni, mert ez csak illusztráció, viszsza kell vinnünk a virágszalonba! – mondta, s kivette a kezéből a csokrot.
– Pedig egy életre megtartottam volna – mutat a szekrény teteje felé, ahol egy üres váza árválkodik.
