Fékezőfülke

Az ország ismert népművésze háromnemzedéknyi tanítvánnyal. A többek között Sebő Ferenc, Tímár Sándor, Halmos Béla „útbaigazítója”, Karsai Zsigmond nemrégiben fordult nyolcvankilencedik esztendejébe.

Hetven évvel ezelőtt Lőrincrévéről, a szülőfalumból és Nagyenyedről, a Bethlen-kollégiumból hoztam az elhatározást, hogy vessen élet és sors a világ akármely tájára, az otthon tanultakat nem felejtem. Az örökség ápolását kötelességnek éreztem. Az én falum a Maros fordulójánál úgy készített útra, hogy bennem maradtak és szóltak dalai, az életet jelentő vetések, a kaszálók illata, dombjainak gyümölcsei, szőlei, borai együtt a történelmükkel, apám, anyám, rokonaim örömével, megpróbáltatásaival és hozzájuk tartozásommal. Ez így együtt a szülőföld. Nem bántás, amit mondok, de akinek nincs szülőföldje, vagy figyelembe sem veszi azt, annak talán hazája sincs. Voltak szomorú napjai életemnek, amikor nem a földrajzi távolság választott el, hogy hazalátogassak erőért, szeretetért, szavaim régi csengéséért, hanem a fegyverekkel őrzött határok. Tizennégy évig nem mehettem, mert 1942-ben tiltottan léptem át az előttem határtalan földet. Pedig mennyi minden odakötött, ahol a Maros folyó nagyot fordul! Ott születtek első rajzaim, festményeim is, amelyeket első pártfogóm alapozott, és amikor az útmutatás nyomán nagy életerővel belemerülhettem volna a művészetbe, katonamundért kellett öltsek, és Lőrincrévéről Románia legtávolabbi részébe, Chisinauba masíroztattak ágyú mellé újoncnak. Esténként, ha volt hazagondolásnyi idő, előbontakozott a búcsúzó, máig egyik legkedvesebb énekem: „Vágják az erdei utat, / Viszik a székely fiúkat. / Viszik, viszik szegényeket, / Szegény székely legényeket.”
– Ez volt az első elszakadás Zsiga bácsi életében, de aztán folytatódtak a megpróbáltatásai.
– Még egy kis időre maradjunk az idegenségben… Megbetegedtem és le is gyengültem. Feljebbvalóim engedélyeztek kevés gyógyulási szabadságot. És itt lép az életbe a gondviselés. Erdély kettészedve észak–dél hazára. A magyar kisebbség egy részét, bennünket is beleértve, nem érintette a visszacsatolás. Nekünk a legkeservesebben átélt szomorúság jutott, és még az is felmerült, ha visszatérek, elveszek. A szüleim kimondták a legnehezebbet: át kell szökni a határon. Akadtak útmutatók, egyet közülük meg is fogadtak (később tudtam meg, hogy ökör ára volt), és nagy aggodalmak között nekivágtam. Ahová az én kísérőm átjuttatott, az a magyar határőrség egyik őrhelye volt. Mint kiderült, itt utasítást kaptak a szökevények visszajuttatására. A parancsnok első kérdése volt: „Katonaszökevény?” „Igen – feleltem –, a héten kellene jelentkeznem.” „Várjon – mondta –, rögtön visszajövök.” Én pedig úgy gondoltam, nem várok, és kimentem. Aztán elindultam Kolozsvár felé.
– Így kezdődött hát a második nagy futás az életért Mátyás király szülővárosában.
– Ekkor már többet is akartam: képzőművészeti főiskolára járni, mert első tanítóm, Székely Mihály festőművész azt mondogatta: „Neked főiskolára kell jutnod, hiszen nem elég, amit tőlem kaptál. Eredj magadért!” Csak hát engem semmiféle lehetőséggel sem várt senki, különben is kenyérhez kellett jutnom. Véletlenül találkoztam Varga Mátyással, ő vett pártfogásba. Díszleteket festettem színházi, operai jelenetekhez. Éppen egy esztendőt töltöttem Kolozsváron, amikor – valahogy úgy, mint az egykori Erdélyből világba szakadó eleim tették – továbbvándoroltam. Negyvenes évek, sűrűsödött a történelem, de engem kényeztetett a sorsom: felvettek. Emellett kétkezi munkával váltam hasznára a családomnak, ugyanis közben megnősültem. Boglyát raktam, szántottam, vetettem, szekereztem, még kertészkedtem is feleségem és apósom locsodi tanyáján. Ez alatt az egész embert igénylő elfoglaltság alatt jártam a főiskolára! A nagy összeomlás után, a háború befejeztével ezt úgy sikerült megoldani, hogy tehervonatok fékezőfülkéiben utaztam Pestre. Elvégeztem, ám a diplomamunkámat – Táncolók a csűrben – nem fogadták el. Én ezt hazulról hozott üzenetnek szántam, de a vizsgáztatóbizottság megleckéztetett: Karsai elvtárs, hogyhogy csűrben táncolók? Talán inkább a kultúrházban… Egy év múlva két tájképpel jelentkeztem, azokat elfogadták, de ezek után évekig nem tettem egy lépést sem a diplomámért.
– Ez már abban az időben történt, amikor kultúrotthoni megbízatást kapott Pécelen.
– És a gazdálkodásomnak is vége lett. Jött a téeszvilág, és apósomat kulákká nyilvánították. A népművelő intézet jóvoltából és a község akaratából kultúrotthon-igazgatói kinevezést kaptam. Az ország minden tájára eljutottam, és soha nem hitt megbízással támogatták küldetésemet: hogy a népművészet, a népi kultúra kiteljesítéséért minden tapasztalatommal szolgáljam az országot. A világ kapui is kinyíltak: előbb csak a szomszédságok, aztán Kanada, de még Japán is. Szeretettel ünnepelték dalainkat, táncainkat, előadásainkat. Mindennek gyökere számomra a szülőföld volt, de a műhely a péceli művelődési kör, ahol énekkarok, zenekarok, táncosok a legfogékonyabb korban, gyerekként szívhatták magukba a népi kultúra anyanyelvét. A fővárosból rendszeresen kijártak tanárok, népművelők, táncosok, zenekarok, és vitték a példát rólunk maguknak.
– Úgy tűnik, ez a lendület már megtört. Ön hogyan látja az ország és a maga helyét ebben a rendületlenül kavargó világban?
– Mindenki tegye a dolgát lelkiismeretesen! Magamról annyit: Lőrincréve dalai-táncai-szokásai egybegyűjtve kiadónál várják a megjelenést. A táncokat is „lekottáztam” az érdeklődőknek, hogy könyvből is lehessen tanulni őket. Éveket töltöttem a táncok leírásával, hogy megmaradhassanak az eljövendőnek. Harminc év óta rendezzük meg a lőrincrévei bált, hogy a távolság feloldódjék a tájak között. Amikor népes péceli csoporttal otthon jártunk, festményeimből válogatást adtam át a nagyenyedi Bethlen-kollégiumnak. Hagyományok megismerése nélkül elszegényedik az életünk, és elveszítjük magunkat. A mi dolgunk, hogy amíg vagyunk, őrködjünk, és ültessünk át mindent a jövendőbe.