Jó ötlet-e az iskolák részleges államosítása?

Kertesi Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa olyan könyvek szerzője, mint A társadalom peremén. Romák a munkaerőpiacon és az iskolában (Osiris, 2005), interjút adott a Népszabadságnak, amely a Magániskolák – közpénzből címet kapta, az alcím pedig az interjú utolsó mondata lett: A szegregált oktatás miatt atomjaira eshet szét az ország (május 9.). Az interjúvolók a lap neolib vonulatának oszlopai, Ónody-Molnár Dóra és Tóth Ákos, utóbbi egy nappal előtte vezércikkben mondta el, hogy velük (mármint a fideszes képviselő Farkas Flóriánnal, a szocialista Teleki Lászlóval és az Országos Cigány Önkormányzat elnökével, Kolompár Orbánnal) biztosan nem lesz többek között oktatási integráció. Mert most megbicsaklik az iskolákon. És ezen nem segít Hiller István oktatási miniszter részleges államosítási javaslata sem. Amit szinte mindenki támogatandónak vagy legalábbis megfontolásra érdemesnek mondott, kivétel az Oktatás és Gyermekesély Kerekasztal és az Országos Közoktatási Tanács, akik, ugye, hivatalból értenek hozzá.
Kertesi Gábor szerint közoktatásunk gyengén teljesít, ami aligha lehet vita tárgya, nemcsak nálunk, hanem a világ fejlett, általunk közoktatásuk magas színvonala okán (is) nagyra becsült országaiban. E gyenge teljesítésre középosztályunk (ezen az interjúvolt a „magasabb” társadalmi státusú rétegeket érti) azzal válaszol, hogy gyermekeinek jó iskolát keres. Ezzel jön létre az oktatási szegregáció. Vagyis az, hogy – idézem – „a magasabb és alacsonyabb társadalmi státusú gyerekek más-más iskolába járnak”. Ez annyiban lehet indokolt, így ő, hogy a különböző társadalmi rétegekbe tartozó családok lakóhelyüket tekintve is elkülönülnek egymástól, ám ennek mértékét jóval meghaladja gyermekeik iskolarendszerbeli elkülönülése. Ez azért probléma, mert az alacsonyabb társadalmi státusú családok gyermekei, akik – legalábbis átlagukban – a középosztály gyermekeihez képest hátrányokkal kezdik iskolai pályafutásukat, „öszszesűrítve” nem lesznek könnyebben taníthatók. Azért nem, mert ekkor „nagy erővel lépnek működésbe az oktatás minőségét rontó társadalmi mechanizmusok”. Az interjúvolt szerint tehát az „öszszekeverés” mellett az ennek hiányában törvényszerűen bekövetkező „társadalmi mechanizmusok” szólnak.
Ebből pedig, mondja Kertesi, van három is. Az első: a tanár erőforrásaiból (idő, figyelem, szakértelem) több problémás gyerek esetén többet kellene használnia, de az igencsak véges. A második az elsőt súlyosbítja: a tanárok kontraszelekciója. A mai bérrendszer mellett a jó tanárok és a „jó gyermekanyag” talál egymásra, a kevésbé jó tanárokra marad a „rossz gyermekanyag”, holott éppen az ő felzárkóztatásuk igényelné a legjobb tanárokat. Végül harmadikként: az egy osztályban összezsúfolt sok problémás gyerek „a tanulási szituáció szempontjából kedvezőtlen szubkultúra kialakulásához vezethet”, a hangadók „a teljesítményt és a tanárokkal való együttműködést stréberségnek minősíthetik, a tudással szemben létrehozhatják saját ellenálló kultúrájukat”. Vagyis a motivált „középosztályos” gyerekekre testált feladat a „kedvezőtlen szubkultúraelhárítás”.
Téves, de legalábbis felületes, a lényeget megkerülő az interjúvolt azon állítása, hogy a „szegregáció voltaképp a középosztály válasza a közoktatásunk gyenge teljesítményére”. Az ugyanis elsősorban a szociális minőségre válasz: a szülők – emiatt aligha tehető nekik szemrehányás – nem kívánják gyermekeiket folyamatos megfélemlítettségnek, fizikai és lelki erőszaknak kitenni, bűncselekmények áldozatának szerepére kárhoztatni, és azt sem kívánják, hogy gyermekeik szociális minőségükből feladó védekezési mechanizmusokat hozzanak létre („Üss vissza!”, „Te légy a bandavezér!”).
E sorok írója számára emlékezetes családi történet, hogy az 1930-es évek felé az előkelő budai gimnáziumban, beiratkozáskor, egyik-másik tanár megjegyezte, hogy miért éppen ide akar járni a borbély fia, de ezt követően erről több szó nem esett, a távoli villában megtartott zsúrról pedig gyakran sofőr vezette autó vitte haza. A nagy társadalmi különbség nem jelentett különbséget a szociális minőségben. A mi közoktatásunk problémája nem az alacsonyabb társadalmi státusúak gyermekeinek átlagában kétségtelen tanulási nehézségei, hanem a szociális minőségbeli különbségek. Kertesi Gábor és az „integrációpártiak” ott hibáznak, hogy e kettő között – inkább ideológiai ok, mint tudáshiány miatt – nem tesznek különbséget. A szociális minőségbeli felzárkóztatásnak meg kell előznie az esélyegyenlőség biztosítását (amit már a Horthy-időszak második felében is jó hatékonysággal tudtak megoldani). E felzárkóztatás feladata az óvodáé, az általános iskola erre alkalmassá tett első 4-6 évéé, uram bocsá’ cigány civil szervezeteké, és nem csupán a gyerekekről van szó, hanem annak eléréséről, hogy a szülők felismerjék az iskola fontosságát. Ne történjék az, hogy a cigány szülő azt mondja a tanárnak: „nekem is három osztályom van, nem üthetem agyon, ha megbukik, hát megbukik”, és a cigány gyereknek eszébe se juthasson olyat mondani, hogy „majd élek a szociálisból, mint anyuék, nem kell továbbtanulni”. (Balla István–Horváth Balázs: Álságosan beszélünk a cigányokról, 2009. május 8.; www.fn.hu.)
A megfelelő szociális minőség elérése érdekében olyan akadályokat kell legyűrni, mint a cigány szülők óvodával szembeni ellenérzése. Ki kell alakítani a gyerekekben a biológiai órát, a tervezés és az előrelátás alapját. A gyereknek meg kell tanulnia, hogy vannak korlátok, ám a cigány szülők magatartása rendszerint alig korlátozó, ami miatt gyerekeik frusztrációs toleranciaszintje és késleltetési képessége alacsony. Mivel saját ritmusuk szerint élnek, szükségleteik szerint cselekszenek, nincsenek megadott időpontok az étkezésre, lefekvésre, nincsenek bezártságra kényszerítve. Iskolai keretek közé kerülve nehezen tűrik az időpontokhoz és az iskolai munka ritmusához való alkalmazkodást, a bezártságot, a tanár hatalmának való alávetettséget, utasításait, az ellentmondás tilalmát. A cigány családok meggyőződése – minél hagyományőrzőbbek (a premodernebbek talán pontosabb lenne), annál inkább –, hogy az iskolába járás velük szemben jogszabályba foglalt kényszer, ahová járni kötelező, de a „valódi élet” az iskolán kívül zajlik. Ezzel szemben a többségi társadalom szerint az iskola közmegegyezésen alapuló modernizációs intézmény, amely a gyermeket az életre készíti fel, még ha ebbéli hatékonysága joggal kritika tárgya is. Ráadásul a cigány családok nem ismerik a serdülőkort, gyerekük 10-13 éves korára „felnőtt” lesz, és egy felnőtt életébe miért is szóljon bele család? Ha otthagyja, hát otthagyja az iskolát. (Hoppál Marianna–Varga Zoltán: A cigány gyerekek integrációjának segítése, Egyenlítő, 2009. május.) Mindez azt jelenti, hogy az oktatási rendszernek legfeljebb egy évtizede van a szociális minőség felzárkóztatására – utána veszett fejsze nyele. És csak ezután kezdhetünk egyáltalán beszélni esélyegyenlőségről!
Kertesi Gábor azért utasítja el az iskolák részleges államosítását, „mert az önkormányzatok nyilván a problémás iskoláiktól igyekeznének megszabadulni”. Hát persze – csak ez jó reakció: ha az önkormányzat nem bír a feladattal, szenved, kínlódik, hát adja át az államnak, próbálja meg az, mégiscsak több mozgósítható erőforrással és szakértelemmel rendelkezik. Az államnak módja van saját iskoláinak olyan személyi és tárgyi feltételeket biztosítani, amelyeket szükségesnek lát. Az állam követelményeket támaszthat a pedagógusképzés iránt, az önkormányzatok nem. Az államnak módja van pedagógusait az ország egyik végéből a másikba helyezni (persze az anyagi feltételek megteremtése után), míg az önkormányzat legfeljebb csak a helyi és nem okvetlenül minőségi kínálatból meríthet stb.
De lássuk, miért problémás az állam iskolafenntartó szerepe Kertesi szerint? Azért, mert – mint mondja – „költségvetésileg tarthatatlanná válik az állami iskolák pluszjavadalmazása”. Kiszámolta, 15-20 milliárd forint pluszforrás kellene, aminek – mondja – a „realitása szerintem nulla”. E nélkül pedig legfeljebb 10-20 „Potemkin-iskola” működhetne, amikor már rövid távon is 100-200 iskola átvételével kellene számolni. E gazdasági érven kívül egyetlen érve van: „De tegyük föl, hogy ez a pénz megvan. Ez esetben is arról lenne szó, hogy a szegregációt fenntartjuk, csak most állami segédlettel tesszük”.
Tehát Kertesi nem tagadja, hogy ezen a módon lehet sikert elérni, csak pénz kellene hozzá. Nevetséges, pitiáner összeg. Álláspontom szerint a cigányság felemelésére olyan egy, esetleg két (Csányi Vilmos etológus szerint három) generáción át tartó megaprojektre van szükség, amely mai értéken legalább 100-150 milliárd forintba kerül. És ebből egyetlen forint sem segély.
De ha ily módon sikerül a gettóból való kitörés, akkor mi a baj a szegregációval? Nos, maga a szó, amelyet „e gettóból kitörés lehetetlen” jelentésben használnak. Vagyis a szociális minőség javítása eltünteti, mondvacsinálttá teszi a problémát. Mert a magyar társadalom cigányellenes averziói nem a cigány etnikai minőségnek, hanem a cigány társadalom (biztosan kisebbik felét jellemző) alacsony szociális minőségének szólnak. A miskolci Avas-lakótelep panelrengetében hajnalig folyó dajdaj nem kulturális hagyomány (amely után másnap persze a fáradt gyerekek nem mennek iskolába), nem toleránsan tudomásul veendő és tiszteletben tartandó „másság”, hanem az alacsony szociális minőség megnyilvánulása.
Kertesi Gábort gondolkodásának egydimenziós és ideológiavezérelt volta miatt bírálom. És az interjúvolókkal együtt manipulációval. Haragjukat a középosztályra zúdítják, amely az – egyébként általuk befizetett adókból – úgymond magániskolákat hoz létre. Viszont semmi kifogásuk nincs az ellen, hogy a gazdagok valódi magániskolákba szegregálódjának, feltéve, hogy elég gazdagok és azt meg tudják fizetni. (Mintaországok az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság.) Szemükben a középosztály nem kellő jó módja miatt érdemel büntetést.
Számukra a középosztály szűkkeblű: leszavazta a háromszáz forintos vizitdíjat, és „mindig leszavazza majd, hogy a gyerekeit cigány gyerekekkel egy iskolába járassa”. Egyrészt nagyon jól tette, hogy leszavazta a társadalmi szolidaritás felszámolásának első, szimbolikusnak tekinthető lépését (ahogy a tandíjat is), másrészt nem szavazza le – már ha van olyan ütődött, aki ilyen kérdést egyáltalán feltesz –, hogy gyermekeinek cigány osztálytársai legyenek. Az viszont joggal háborítja fel és tölti el aggodalommal, ha gyermekére a pofozógép, a potenciális áldozat és a vatta szerepét kívánják osztani. És azért, mert Kertesi, Ónody-Molnár és Tóth Ákos adófizetőként egyáltalán nem kíván mélyebben a zsebébe nyúlni, hogy összejöjjön a cigány megaprojekre az az évi 100-150 milliárd. Mert rajtam nem múlik. Aki úgy beszél szolidaritásról, hogy nem mondja meg, milyen anyagi áldozatot hoz érte – az nem tesz mást, csak a száját tépi.

A szerző közgazdász-szociológus