Ifjabb Kamenik Ferenc és édesapja személyes konfliktussal magyarázza a helyi forrású segély elmaradását. Pártok nélkül is megosztott a falu
Épp az igali rendőrparancsnokot várjuk a gadácsi polgármester nappalijában. Nemrég üzentek neki, a falu első emberét ugyanis telefonon megfenyegették, trágár szavakkal adva tudtára, mi fog történni az arcával, a beleivel meg a kocsija kerekével, ha így folytatja. Szabó László legyint az egészre, bár eszébe jut, hogy egyszer már tényleg kivágták az autógumiját, de fogalma sincs, ki lehetett. Pedig Gadács nyugodt falu, papíron száznegyvenen lakják, valójában azonban nincs kilencven az állandó lakosok száma. Sok az öreg, de maradt jó néhány fiatal is. A somogyi táj gyönyörű, ilyenkor tavasszal különösen. Körbe kisebb dombocskák, már térdig ér a búza, távolabb repcétől sárga a határ. Előbbiből kenyér, utóbbiból bioetanol lesz. A házak előtt több helyen munkagépek parkolnak, láthatóan a föld adja a megélhetést annak, aki itt maradt.
A rendőr csak nem jön, messziről hallatszik viszont, hogy megérkezett a zsákfaluba a mobil ABC, vagyis az a kis furgon, amely működő bolt híján pékáruval, csokival meg persze sörrel látja el a falu apraja-nagyját. Volt itt, nem is olyan rég, rendes üzlet takaros, fehérre meszelt fallal, de bezárt, mert nem tudták gazdaságosan üzemeltetni. Egy szép nagy filodendron díszítette az üzletet, de nem volt, aki locsolja, úgyhogy most elszáradt levelekkel, barnán kókadozik a kirakatban. A kocsma sem üzemel, látnivaló igazából nincs más, mint az evangélikus templom meg a táj. Előbbit egy forintért vette meg a falu, ráférne viszont a felújítás, az biztosan többe lesz. Sokáig a harang sem szólt, pedig ha máskor nem is, legalább temetéskor meg kell kondulnia. Hiába, ez a szokás. De aztán Tibi, a favágó felmászott a toronyba, helyre rakta a súlyt, most már minden rendben. Nem mintha bárki temetni akarna.
A kicsiny Gadács néhány nap alatt tett szert országos hírnévre, pedig kívánta ezt a fene errefelé, legkevésbé a polgármester. Az okos pesti szociológusok már gadácsi modellről beszélnek, még a Heti hetesben is kifigurázták őket. Történt ugyanis, hogy a településen 1996-ban hoztak egy helyi rendeletet, amelyben megszabták: aki nem gondozza a birtokát, ugyanakkor életvitelszerűen élvezeti cikkekkel, így alkohollal, cigarettával, kávéval él, netán játékgépezik, az nem kap segélyt, elvégre az mégsem arra való, hogy a kocsma – akkor még üzemelt – kasszájában kössön ki az utolsó fillérig. Szó szerint így szólt a határozat: átmeneti segélyben azt a személyt lehet részesíteni, aki „önhibáján kívül került létfenntartását veszélyeztető rendkívüli élethelyzetbe. […] Önhibának minősül, ha a kérelmező vagy családja a házukhoz tartozó kertet nem műveli, a kérelmező vagy családtagjai rendszeresen élvezeti terméket fogyasztanak (feketekávé, cigaretta, alkohol), vagy felelőtlen, költekező életmódjuk miatt a család gazdasági létalapját elvonják.” Nem mintha Gadácson ilyen züllött népek laknának, inkább csak a miheztartás végett volt ez így, élesben a rendeletet alig alkalmazták. Az egyik helybéli lakos mégis több pert vívott már az önkormányzattal, s legutóbb az eljáró bíró a taláros testülethez fordult állásfoglalásért. Az alkotmánybírók pedig április 21-én, tizenhárom év múltán a messzi Budán jogellenesnek minősítették a rendeletet. Ebből lett aztán a nagy hír.
– Különben szeretnek itt élni? – szegezem a kérdést a polgármesternek és feleségének, csak mert olyan jóleső nyugalom veszi körbe a völgyet.
– Nagyon – felelik –, csak ha nem lakna itt az a néhány problémás család, akkor volna igazán jó.
Szabó Lászlóék a templom melletti düledező parasztházban élő Kamenikékről mesélnek, ifjabb és idősebb Ferencről, ők a pereskedők. Meglehet, az egész botrányról a korábbi jegyző tehet, aki nekik ajándékozta a lejárt CD-jogtárat, a család meg azóta azt tanulmányozza a számítógépen, aztán ha találnak valamit, mennek a bíróságra. Ezt mondja legalábbis a polgármester, aki szerint a két ember tipikusan azok közé tartozik, akik a jogaikat kívülről fújják, a kötelességekről viszont nem is hallottak. Meséli, pályázaton nyertek pénzt parlagfű-mentesítésre és csatornatisztításra, határozott idejű szerződéssel fel is vette a hivatalba az ifjabb Kameniket, végezze csak el a munkát, aztán megkapja a bért érte. A most huszonnyolc éves fiatalember azonban csak a lapátot támasztotta, vagy a fűben heverészett, igaz, a munka sem sietett sehová. Miután a férfi néhány nap múltán meg is tagadta a feladat elvégzését, az önkormányzat fegyelmi eljárás kíséretében szélnek eresztette őt. Ekkor kezdődött a pereskedés: az eljáró kaposvári bíróságon Kamenikék bukták az ügyet, de több fordulót követően végül az Alkotmánybíróság „igazságot szolgáltatott” nekik. Vagyis jár a segély, az a tíz–húsz ezer forint, amelyet a helyi testület ítélhet oda alkalmanként. Szabó László úgy fogalmaz: forog a gyomra az egésztől, a sajtó úgy mutatta be őt, mint aki rögvest megvonja a pénzt, ha valakit kávézni lát, holott csak azt szeretné tudni, mire folyik el a közpénz. Sokan feketéznek, mondja, de ezúttal nem a kávéra gondol, hanem arra, hogy eljárnak a férfiak fusizni, többeknek alkalmazottai is vannak, persze nem hivatalosan, százezreket is megkeresnek, új autókat vesznek, aztán beállnak a sorba segélyért, hiszen papíron tényleg semmi bevételük nincsen. Aki akar, igenis tud dolgozni, ha mást nem, megműveli a kertjét, vallja a polgármester, de akinek sok pénze van, ne akarjon még a közösből is. Búcsúzóul gyorsan hozzáteszi, a nyugdíjasok itt minden karácsonykor kapnak kétezer forintot ajándékba, a gyerekek kétezer-ötszázat, jár ide a Mikulás is meg a baptista szeretetszolgálat is – ennyit arról, hogy nem törődnek a szegényekkel.
Kamenikék portáján persze másként látják ezt, ők rögvest így kezdik: az a baj a polgármesterrel, hogy illegitim. Ezt mostanában úgyis gyakran mondják máshol is. Az idősebb Ferenc elmagyarázza, hogy a legutóbbi választáson bizony jól felduzzasztották a falut, volt olyan ház, ahová hat embert is bejelentettek, olyanokat, akiket nem láttak sem előtte, sem utána. De szépen leszavaztak, így nyerhetett a Szabó – állítják. Az érintett tagadja ezt, szerinte személyes bosszúról van szó, de ő többet nem is beszél a Kamenikékkel, hiszen amikor segíteni akart, csak pert akasztottak a nyakába. Apa és fia szerint viszonyt valódi urambátyámrendszer uralkodik Gadácson, vagyis aki haver, s úgy táncol, ahogy a polgármester fütyül, annak minden jár, aki viszont szólni mer, eláshatja magát. Munka meg nincs itt semmi, legföljebb a városban, vagyis Kaposváron, de albérletre, 23 ezer forintos Volán-bérletre nekik nem futja. Ifjabb Ferenc 2007-ben alig két hetet dolgozott hivatalosan, tavaly semennyit, pedig szeretne ő – állítja –, csak valaki mondja meg, hogy mit tegyen. Kiásná az árkot is végig a faluban, de nem kérik. A legjobb az lenne, folytatja, ha a falu szélén kikotornák a mocsarat, létrehoznának egy szép tavat a helyén, ott aztán lehetne strand, kemping, jöhetnének a pecások, vadászok, gyógyturisták, elvégre a közeli Igalon ott a termálvíz is, a gadácsiakból meg lehetne halőr, recepciós, miegymás.
– Felvetette már ezt másoknak is? – kérdem, mire Ferenc azt feleli, csak egy barátjának, neki tetszett a dolog. Míg azonban létrejön az üdülőparadicsom, maradnak az apró alkalmi munkák: az idősebb Kamenik tegnap csillárt szerelt a szomszédban egy nagy üveg kovászos uborkáért. Omladozó házuk épp a polgármesteri hivatallal szemben áll, ebből is volt konfliktus bőven, Kamenikék szerint többször a rendőrségre kellett telefonálniuk, akkora hangzavart csaptak odaát hajnali négyig a vendégek, hogy aludni sem lehetett tőlük. A két Ferenchez csatlakozik egy idős aszszony is, kéri, ne szerepeljen a neve, nem szeretné, ha elvennék a karácsonyi pénzét, vagy ha belebillentenék az árokba, úgyis rossz az egyensúlya. Tény, bár előttem nem beszéltek össze, mindhárman ugyanazt mesélik az állítólagos választási visszásságokról, a kivételezésről, látszik, hogy az ellentétek kibékíthetetlenek. Ez az ügy bizony keményen a személyes sérelmekről szól, pártok nélkül is megosztott a falu.
De mégis mi a gadácsi történet tanulsága, miért is érdemes ezzel a parányi településsel ennyit foglalkozni? Egyik oldalról alighanem azért, mert jól beleillik a sémába: adott a kirekesztőnek bélyegezhető polgármester és a kiszolgáltatott páriák, akiknek, ki tudja, miért, az elnyomás a sorsuk. Az ügy kirobbanásakor egyesek már-már kényszeredetten próbáltak több fórumon cigánykérdést fabrikálni a történtekből, pedig ez esetben szó sincs erről: Gadácson csak a hírekből tudják, hogy máshol vannak etnikai konfliktusok. De ha a jogvédők nem hangoskodhatnak is, a roskadozó szociális rendszer fennmaradásának hívei számára fontos kapaszkodó lett a mindeddig békés falucska. Rendkívül egyszerű képlet bontakozott ki ugyanis a hírekből, amelyekben messziről jött emberként túlságosan is könnyű volt egyeseknek meghúzni a határvonalat a kiszolgáltatottak és a kizsákmányolók, vagy ha úgy tetszik: a jók és a rosszak között. Merthogy ebben a képletben nem bűn vagy emberi hiányosság, ha valaki sosem dolgozik, semmittevéssel tengeti egész életét, ám – vallják ők – már attól áldozattá válhat, ha szerencsétlen nagy bánatában meg mer inni egy csésze kávét vagy sodor egy cigarettát. Az, hogy mindez igen távol áll a valóságtól, nem érdekes, viszont a történet jól hangzik. Különben Kamenikék sem állítják, hogy szenvedélyük miatt nem kapnak helyi forrású alkalmi segélyt, ők a személyes konfliktusra vezetik le az elutasítás okát. Szabó László a másik aspektusból tekintve, ha sajátos módon és mikroszkopikus méretben is, de ugyanazt a szellemi harcot vívja a messzi Somogyban, mint amit előtte kollégája Monokon, s aminek révén immár sikerült olyan törvényt hozni, miszerint csak az 55 év feletti, illetve az egészségkárosult, munkaképtelen személyek kaphatnak rendszeres szociális segélyt. A kérdés tehát ma már legalább nem tabu. Tudja jól s hosszasan fejtegeti is a polgármester, hogy sokáig nem tartható fenn a mind kevesebb adófizetőből, növekvő számú munkaképes eltartottból álló rendszer, a foglakoztatást igenis növelni szükséges, a munkának meg vissza kell adni a becsületét.
Gadács tehát cseppben a tenger, de azért ez mégiscsak a Dunántúl: a kulturális szakadék itt nem olyan mély, a szegénység messze nem anynyira sokkoló, mint az északkeleti végeken. De meglehet, a halastóra, kempingre mégis szükség lenne, mert a végén még elkezdenek harangozni, s akkor már késő lesz kapkodni.
