Komoly lapok?

E cikk célja, hogy bemutassa, miként írt Robert Fico szlovák és Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnökről a válságba került és megbukott neoliberális világrend médiavilágának két legfontosabb pillére, a brit üzleti napilap, a londoni Financial Times és a szintén londoni, ugyancsak globális terjesztésű The Economist hetilap. Majd pedig a jövendő kormányra nézve levon néhány lehetséges tanulságot.
A brit hetilapról tavaly szeptemberben bemutattuk azt, hogy a Gyurcsány-kormány vezette Magyarország esetében az éves gazdasági bővülésről közölt szokásos heti előrejelzéseiben következetesen és propagandisztikusan lényegesen nagyobb százalékos adatokat „jósolt”, mint azt később a valóság alátámasztotta volna. Ekkor bemutattuk azt is, hogy a térség azon országai esetében, amelyeknek e lap kormányait nem „szerette” – netán azért, mert azok nem mutattak hajlandóságot az állami javak olcsó áron történő privatizálására –, éppen ellenkezőleg, kisebb gazdasági növekedést adott meg a jövőre nézve, mint amennyit az adott ország ténylegesen elért.
Kétségtelen, hogy a valósághoz legalább némileg alázatos kötődést érzők sem vitatják ma már azt a tényt, hogy az elmúlt esztendőkben a korábban reménytelenül elmaradottnak tekintett, de ma már euróval fizető Szlovákia – az uniós életszínvonalhoz nálunk jóval közelebb került tátrai tigris – hatalmas léptekkel előzte meg a szélhámos bemondásokra is különösen hajlamos Kóka János volt SZDSZ-es gazdasági miniszter „pannon pumáját”.
A kérdés, hogy azt, amit már akkor a Magyar Nemzetben rendszeresen publikáló közgazdászok világosan láttak, miért nem látta e két, lapunkhoz képest szinte kimeríthetetlen erőforrásokkal dolgozó lap, és miért használta állandó jelzőként a náluk a legsúlyosabb negatív értékítéletet hordozó és a biztos gazdasági kudarchoz vezető politikát jelentő populista jelzőt Fico esetében, és miért nem használta ugyanezt Gyurcsányra, noha a térségben ő volt, aki populista módon ámította választóit, mint ezt az igen súlyos következményekhez vezető őszödi hazugságbeszédében maga is bevallotta?
A keresést bárki elvégezheti – vagy az itt leírtakat ellenőrizheti –, ha az említett lapok előfizetőjeként keresőjükbe beüti a „Fico” és „populista”, illetőleg „Gyurcsány” és „populista” szavakat.
A Financial Times (FT) napilap 2006. június 15-én (sem most, sem a továbbiakban nem teszünk különbséget a lap papír- és elektronikus kiadása között), tehát a szlovákiai választások előtt megjelent cikkében már „aggódik” a szlovák gazdaság jövőjéért, ugyanis „Fico, a karizmatikus populista, aki most szociáldemokrata színekben politizál, … azt ígéri, (Dzurinda) legnépszerűtlenebb reformjait eltörli, mint az egészségügyi díjakat, és ugyanakkor növelni fogja a szociális kiadásokat”.
Július 5-én, miután Fico, a „populista”, átvette az ország vezetését, az FT ismét az aggodalom hangján szólalt meg.
„Az üzleti élet és a pénzügyi piacok szintén aggódnak, hogy a populista koalíció segítségével Fico megvalósítja azon kampányígéreteit, amelyek nyomán a távozó Mikulás Dzurinda miniszterelnök szabadpiaci reformjait visszaszorítja. Attól is tartanak, hogy ez megakaszthatja a külföldi beruházásokat, megszakíthatja Szlovákia robusztus gazdasági növekedését, és késlelteti az ország 2009-re tervezett csatlakozását az euróövezethez.”
Majd ezt írja: „Most a Smernek választani kell, vajon programját megvalósítja-e – beleértve a 19 százalékos átalányadó eltörlését és az egészségügyi díjakat, a privatizálás leállítását és a szlovák erők kivonását Irakból –, vagy pedig centrista egyetértést és nemzetközi hitelességet keres magának.” A cikkíró szerint ha Fico a Szlovák Nemzeti Párttal vagy a HZDS-szel lép koalícióra, akkor valószínűbb, hogy megvalósítja „baloldali” programját.
2006. szeptember 27-én a lap négy tudósítója – Robert Anderson, Jan Cienski, Christopher Condon és Stefan Wagstyl – Az új Európa beteg embere: miért csapott fásultságba a reform a keleti országokban? címmel írt cikkében biztosítja olvasóit arról, hogy „Gyurcsány, a szocialista miniszterelnök, akit tavasszal újraválasztottak, megígérte, hogy szakít a múlttal és fiskális fegyelmet vezet be”.
Gyurcsány természetesen nem populista, szemben szlovák kollégájával, aki a cikk szerint „kételyeket ébreszt”, hogy csatlakozik-e majd a tervezett időben, 2009 elején az euróövezethez. „Egyes új EU-tagok már e téren jól előrehaladtak. Szlovénia lesz a következő csatlakozó, és a balti országok belépése 2008-ra van kitűzve.”
Ismét rosszul jósoltak a „szakértő” újságírók, de ez az, ami nem hír, hanem náluk megszokott. Ez közülük elsősorban Christopher Condonra igaz, akinek nem csak az előrejelzéseivel van baj. Ő volt az ugyanis, aki éppen ekkor, a tévészékház ostrománál állította, hogy Budapesten a hétfő esti, erőszakba átcsapott kormányellenes tüntetést a Fidesz szervezte.
Ugyanez a négy tudósító 2006. december 15-én külön cikket szentelt a „populizmus” kérdésének A populizmus emelkedése címmel.
A meglepetés hiányával itt sem adósak. A tollat ragadott újságírók a térség országaiban lefestik a populistákat úgy, hogy abból – noha a cikk Magyarországgal kezdődik – Gyurcsány kimarad.
Az FT 2006. december 19-én megjelent cikke azt írja, a csaknem tíz százalékkal bővülő gazdaság lehetővé teszi Ficónak, hogy kedvezményeket adjon a szegény Kelet-Szlovákiában élő törzsszavazóinak. De egyes befektetők „mérgesek”, ahogyan törölte a privatizációs projekteket, és megtámadta az energiacégeket magas áraik miatt, és azt tervezi, hogy meggyengíti a magánnyugdíjrendszert.
Jan Cienski 2008. július 22-én Pozsonyba ment, hogy találkozzon Ficóval. A miniszterelnöknek most már tartós, tagadhatatlan sikere láttán állapítja meg, hogy a szlovák gazdaság 2007-ben 10,4 százalékkal bővült, és hogy az ország „mágnesként” vonzza a befektetőket. Rezignáltan veszi tudomásul azt is, hogy „Meglehet, Fico kis gesztusok politikája segítette országának euróövezeti csatlakozását”, de a jövőben nagyobb kihívásokkal is szembe kell majd néznie. Akkor azonban, amikor azt írja, hogy Szlovákiában az egy főre jutó bruttó nemzeti termék az EU-átlagnak „csak” hetven százaléka, a londoni lapot figyelmesebben olvasók feltehetik a kérdést: vajon Gyurcsány teljesítményének tárgyalásakor miért nem lehet olvasni e „csak” szót a szlováknál már jóval gyengébb magyar arány minősítéseként?
A cikk Ficót elmarasztalja, amiért országa vezető médiumait „prostituáltaknak” nevezte, és azért is, mert meglátogatta a pozsonyi kubai nagykövetet, ellátogatott Líbiába és Venezuelába, nem tetszik neki az, hogy amerikai rakétákat helyeznek el Európában, és még vissza is vonta Szlovákia Irakban állomásozó kis csapatát. Amely főbenjáró bűn most domborodik ki igazán, amikor Obama amerikai elnök – Fico nyomdokain haladva – nyit Kuba felé, kezet ráz Chávezzel, nem akaródzik neki idetelepíteni rakétapajzsát, és kivonja csapatait Irakból.
Jan Cienskinek ugyanezen a napon megjelent másik pozsonyi keltezésű beszámolójában Fico a szemébe vágja: „2006-ban sok politikus, sok elemző és sokan általában azt hitték, hogy kormányom nagyon rossz lesz az országnak, a gazdaságnak és mindennek, de a tény az, hogy 2008-ban az Európai Unóban nálunk nő a leggyorsabban a gazdaság, kordában tartjuk az inflációt, és a trendek mindegyike pozitív. Az euró bevezetése a kormány újabb sikere.”
A siker ellen nincs mit tenni. Jan Cienskinek ugyanezen nap megjelent harmadik riportját már így kezdi: „Két évvel ezelőtt, amikor Robert Fico egy idegengyűlölővel és egy korábbi tekintélyelvű politikussal ütött össze egy valószínűtlen koalíciót, választási győzelmét Európa többi országában borzongással fogadták. Az üzletemberek és közgazdászok pedig félelemmel… Ma Fico Európa leggyorsabban növekvő gazdaságának örvendő ország élén áll; Smer pártját már nem kerülik az Európai Parlamentben.”
Végül a szintén július 22-én megjelent negyedik cikkét Cienski egy „külföldi diplomata” e mondatával zárja azzal kapcsolatban, hogy Fico szétszakította az ellenzéket a magyar párt elcsábításával, valamint elfogadtatta az antiliberális médiatörvényt (pontosabban a válaszadási lehetőség kötelező biztosítását a megtámadottnak, amelyet nálunk annak idején a kisgazda Pokol Béla alkotmányjogász javasolt), ugyanakkor ratifikáltatta a lisszaboni szerződést is: „Fico briliánsan játszott. Tényleg az ország legjobb politikusa. Az ellenzék sehol sincs, míg Fico magasan vezeti a közvélemény-kutatást.”
Az „Orbán” és „populista” szavak keresésénél viszont a Financial Times rendszere igen furcsán viselkedik. Valamilyen oknál fogva a legtöbb találat rákattintásakor nem a keresett cikk, hanem egy üzenet válik láthatóvá ezzel a szöveggel: „Az oldal nem áll rendelkezésre.”
Ami viszont rendelkezésre áll, az két cikk. Az egyik 2004. augusztus 26-i keltezésű, amely megállapítja, hogy Magyarországon a Fidesz – Gyurcsány hivatalba lépésekor – populista politikát hirdet, mint például a közjuttatások és nyugdíjak emelését.
A másik elérhető cikk 2006. december 19-i, amely elsőként Réti Pált (HVG) szólaltatja meg, aki szerint Gyurcsány és Orbán egyformán veszélyes Magyarországra nézve. A tudósító, Christopher Condon ezután megszólalókkal dicsérteti Gyurcsány őszödi beszédét, ami „valódi reformra buzdítás” volt, és a „piacra feltétlenül pozitívan hatott”. Majd Kósa Lajos debreceni polgármestert említi, aki Orbán riválisa lehet.
A brit The Economist hetilapban Fico esetében a már említett szókombinációra keresve 2006. június 19-én egy olyan beszámolót olvashatunk a választásokról, amelynek már felütése is London mély elégedetlenségét tükrözi: „Látványos sikert követő tragikus bukás”, vagyis Mikulás Dzurinda sikeres gazdasági vezetése után a nép nagy számban szavazott a baloldali és „populista” pártokra.
Az éles szemű hetilap már két héttel később azt állítja, hogy a „sima modorú populista” miniszterelnök vezetésével „Szlovákia a jelek szerint rossz irányba masírozik”. Július 6-i, nyomtatott kiadásában pedig a cseh és szlovák helyzetet bemutató cikkéhez tartozó Fico-fotóhoz – melyen a miniszterelnök izzadó homlokát egy arany karpereces női kéz törölgeti – ezt a szöveget tette: „Fico, az alacsony hitelminőségű szocialista.”
A The Economist 2008. június 26-i cikke így fejeződik be: „Fico hangsúlyozottan hozza fel, hogy a pénzügyi csoportokat úgy szereti, mint ahogyan »a kecske szereti a kést«. De volt pénzügyminisztere, Ivan Miklos megjegyzi, hogy »késük a torkánál van«.”
A másnap, szintén az elektronikus kiadásban megjelent, hosszabb lélegzetű írás, míg egyrészt elismeri Szlovákia „csillagos ötöst érdemlő gazdasági növekedését”, megjegyzi, hogy a helyi üzletemberek „egyre boldogtalanabbak”, mert „fényes nappal rabolja ki őket” az állam, főként a kereskedőket, amiért a kormány a beszállítókat védi, és a kereskedőket immár törvény gátolja, hogy árucikkeket áron alul értékesítsenek.
Hát nem szörnyű? – kérdezhetjük.
Ami a „Gyurcsány” és a „populista” szópár keresését illeti, a megtalált hat cikk közül ötben a cikkben szintén szereplő Orbán a „populista”. A megtalált írásokból azonban csak az nem derül ki, hogy a magyar gazdaság a teljes szétomlás felé halad, és fizetésképtelenné válik.
Akiknek illúzióik voltak, nyilván megrökönyödnek, hogy a neoliberális világrend két, talán leginkább hivatkozott tájékozódási pontjában az olvasókat mennyire nem készítik fel arra, hogy mit várhatnak az általuk elemzett posztkommunista világ országaiban. Így a két lap tudósítói „nem vették észre”, hogy míg Szlovákia a térség éllovasává válik, addig Magyarország példátlan mélységbe zuhan.
Amikor a Financial Times a 2006-os választások idején Magyarország-mellékletet állított öszsze, és abból a Gyurcsány-kormány adófizetői pénzen reklámozta önmagát – ami szintén nem tűnt fel a Financial Timesnak, amelyik a jobbközép koalíció idején a tényekkel szembemenve kifogásolta, hogy lapunkban több az állami hirdetés, mint a Népszabadságban –, a Fidesz keményen bírálta a londoni lapot.
A csődtömeget előállító Gyurcsány Ferenc pedig – aki persze nem populista – elmondta: az FT összeállítása szerint is Magyarországnak soha nem ment olyan jól, „mint most”.
A fentiekből jó néhány következtetés vonható le. Az minden bizonnyal jogosan, hogy az, akit e két lap „populistának” nevez, nagyobb eséllyel teremthet jó gazdaságot, mert a jelző azt jelenti, a „populistának” bélyegzett jobban a szívén viseli a nemzeti érdekeket és a nemzeti vagyont, mint a nem populistának nevezett politikus, aki a globális érdekeket helyezi a nemzeti érdekek és a nemzeti vagyon megtartása vagy becsben tartása fölé.
Az a következtetés is talán joggal levonható, hogy míg Robert Fico semmilyen energiát nem fektetett abba, hogy a globalista körökben róla kialakult populista imázsát, a nekik különösen nagyon fájó, privatizáció elleni makacsságát, valamint magyargyűlöletét (rasszizmusát) és antidemokratikus ösztöneit módosítsa és szalonképessé tegye, a nálunk majd kétszer kisebb népességű Szlovákia miniszterelnöke kiütéses győzelmet aratott azzal, hogy csak a sikert és saját választói kegyeit kereste.
Szinte biztosra vehető, hogy a jobbközép győzelem után a globális lapok Orbán Viktort miniszterelnökként még az eddigieknél és a korábbiaknál is jobban támadják majd, bőven merítve hazai forrásokból, akik majd folyamatos „rettegésükről” és „becsomagolásra kész bőröndjeikről” beszélnek, noha a Fidesz és annak elnöke gigantikus erőfeszítéseket tett, tesz és fog tenni ennek az imázsnak a kiküszöbölésére.