Könyvtár a túlélésért

A XVI. század második felére nem épp a nyugodt építkezés volt jellemző a három részre szakadt országban, különösen nem a hitújítástól is meggyöngült ferenceseknél. Nagyobbik, az Üdvözítőről elnevezett rendtartományuk lelki és fizikai értelemben egyaránt romokban hevert. 1581-ben látszólag már a felszámolódás felé sodródtak, amikor arról kényszerült dönteni a káptalan, hogy a ferencesekhez jelentkező fiatalokat a jezsuitákhoz küldik tanulni. Más választásuk nemigen volt, hiszen a képzéshez sem elég megfelelően képzett lektora, sem alkalmas háza nem maradt a rendtartománynak.
Sokféle lelki és szellemi okkal magyarázható, hogy a magyarországi ferencesek más szerzetesrendekhez hasonlóan miért nem szűntek meg a hódoltság alatt. Mert igaz ugyan, hogy az identitás megőrzésében döntő fontosságú önálló képzésről le kellett egy időre mondaniuk, másrészről viszont „pótolni” tudták ezt a lelki és szellemi intézményt.
Hogy mi módon, arról csak közvetett adalékok állnak ma már rendelkezésre, ám ezek alapján szokatlanul pezsgő és színes szellemi-lelki élet bontakozik ki előttünk. Miközben az egyre gyakoribb fosztogatások, gyújtogatások, betörések ellen a gyöngyösi kolostor 1581-ben a budai defterdártól és Ahmed hatvani bégtől kért parancsolatot, s akár csak a legkisebb utak megtételéhez is engedélyre volt szükségük – 1583-ból például fennmaradt Huszein el-Hadzs hatvani mir-i-liva és Ali budai pasa utazást biztosító engedélye –, rendelkeztek a kolostori könyvtárakról is. Előírták például, hogy minden zárda legyen köteles saját könyvtárat felállítani, a könyvekről pedig pontos jegyzék vezettessék. Ezeket kötelező volt kifüggeszteni. E rendelkezésből persze látszik, hogy – ha a meghozatalukra szükség volt – korábban nem mindenütt működött könyvtár; valamint túlságosan nagy állományokról nem beszélhetünk, ha a katalógust egyszerűen ki lehetett akasztani az ajtóra. Mégis a rendkívül nehéz külső körülmények ismeretében rendkívül fontos intézkedés volt a könyvtárak felállításának elrendelése, és egészen biztos, hogy a provincia talpra állásában ennek is fontos szerepe lehetett.
A rendelkezés ugyanis nem maradt írott malaszt, ez bizonyítható a fennmaradt tekintélyes antikvagyűjteményekkel. Kisebb-nagyobb könyvtár mindenütt létesülhetett, és némely kolostorokban, főként Gyöngyösön és Szegeden, hagyatékokból és ajándékokból páratlan állomány gyűlt össze.
Közvetlenül a könyvtár gyarapítására ugyanis pénzt csak elvétve költöttek, s ezért egészen más gyűjteményszerveződést tapasztalhatunk, mint a gazdagabb monasztikus rendek könyvtáraiban. Ha mégis megvásároltak egy-egy könyvet, az először többnyire valamelyik szerzeteshez került használatra. Így történt Jacobus de Voragine Legenda sanctorumának Velencében 1512-ben Nicolaus de Francofordia nyomdájából kikerült kötetével is: ennek szennylapjára rávezették, hogy 1594-ben Újlaki Imre gyöngyösi hitszónok engedelméből Gyöngyösi Péter kapta használatra. A rendi feljegyzések szerint Gyöngyösi Péter éveken keresztül volt a mátraalji kisvárosban házfőnök, s ebben a minőségében nyilván a helyi könyvtárra is gondja lehetett.
Ez a kötet azonban, amelynek hátoldalán szépen kimunkált, feszületet ábrázoló tollrajz is látható, valamint egy, az emberfiára vonatkozó, magyar nyelvű, 1663-as, kézzel beírt szövegtöredék, nagy valószínűséggel nem ferencesek számára készült. A kötéstáblán ugyanis, amelyik a Telegdi Miklós által felállított nagyszombati nyomda mellett üzemelő kötészet „terméke”, az úgynevezett C. H. monogramos kötéscsoporthoz tartozik, a korábbi tulajdonos monogramja is látható: E. V., valamint a köttetés ideje: 1581.
A kiváló kompaktor ugyanis nemcsak az eleinte „Telegdi Miklós házánál” működő nyomda termékeit kötötte, hanem igény szerint – elsősorban, ha ugyan nem kizárólag a katolikus felső papság és arisztokrácia megrendeléseinek megfelelően – más kiadványokat is. Fennmaradt kötéseik szerint például Jacobus de Voragine Arany legendájának egy másik, 1489-es strassburgi kiadását is, amelyik történetesen egy másik nagy hírű ferences könyvtárban, a csíksomlyóiban kötött ki. E fényűző, reneszánsz kötések aligha készültek kolduló rendi könyvtárak számára; a szerzetesek nem voltak megrendelői, talán még csak megvásárlói sem e drága köteteknek: ajándékba kapták, használták és megőrizték őket. És talán túlélésüknek is ez volt a záloga. A legnehezebb időkben, amikor minden összeomlani látszott, az ország, az egyház és maga a rend is, könyvtárat alapítottak, fenntartottak, gyarapítottak, feldolgoztak – és olvastak. Sokat.