Megszorítások és szerkezetkonzerválás

A közszolgálati tévé egyik reggeli adásában hallottam Békesi László interjúját. A Reformszövetség oszlopos tagja, az egykori (1994–95) pénzügyminiszter kijelenti: a lakosság meg fogja érteni, hogy a megszorításokra másfél millió munkahely megmentése miatt van szükség. Most hadd ne foglalkozzam azzal, hogy milyen teljesítményt nyújtott a Horn-kormány első pénzügyminisztereként, de talán még sokan emlékeznek síró-rívó, teszetosza semmittevésére, a választási harcban beígért fene nagy szakértelem cáfolataként. Ha egy virág lett volna a kezében, amikor megjelent a nyilvánosság előtt, az is elhervadt volna. Még a külföldi sajtó is a „búsképű” epitheton ornanst ragasztotta neve mellé…
Békesi mondata, mint cseppben a tenger, tartalmazza a magyar gazdaságpolitika és makrogazdasági gondolkodás esszenciáját, amely az elmúlt három évtizedben ezt az országot, ezt a népet ide juttatta. Rögtön az elején le kell szögezni, hogy az országot nem a tücsöknemzetként dorbézoló nép, hanem a konkrét gazdaságpolitika juttatta ide. Nézzük meg e lejtmenet történetét!
I. fázis: sündisznóállás-szindróma. Az 1973 októberében kirobban olajválság és az abból kinövő általános nyersanyag- és energiaár-robbanás felszínre hozta a gazdaság addig rejtve maradt strukturális problémáit. A harmadik világ olcsó nyersanyaga és energiája egyrészt páratlan gazdasági fellendülést hozott a világgazdaságban a II. világháború után, lehetővé téve százmilliók életszínvonalának látványos javulását, másrészt viszont ez a növekedési modell pazarlónak, környezetrombolónak bizonyult. Az olajválság nyomán 1972–1980 között 32-szeresére nőtt az olaj ára a világpiacon, s az összes többi energiahordozó és nyersanyag követte ezt a tendenciát.
A világgazdaságot soha nem látott strukturális válság rázta meg, amire 7-8 éven át egyfajta védekezés volt a válasz, alkalmazkodás helyett. Megjelent a közgazdák réme, a stagfláció: egyszerre recesszió, magas munkanélküliség és infláció. A magyar gazdaságpolitika és közgazdasági gondolkodás ebben a harminc évvel ezelőtti
I. fázisban rekedt meg. Ez problémáink igazi oka, és nem az, hogy „túl sokat fogyasztunk”, meg hogy „osztogatnak a kormányok”. Békesi László fönt idézett mondata ennek az idejétmúlt I. fázisnak megfelelő logika.
II. fázis. Az 1980-as években politikai fordulat ment végbe a nyugati országokban, a legtöbb helyen a konzervatívok kezébe került a hatalom. (Nagy-Britannia 1979, USA 1981, NSZK 1982 stb.) Az új kormányok a monetaristák receptjét kezdték el alkalmazni, amelynek lényege: az államnak a pénzstabilitás és a pénzellátás egyenletessége biztosításán túl nem szabad beavatkoznia a gazdaságba. Nem szabad megmenteni az elavult, veszteséges ágazatokat, vállalatokat, hagyni kell működni e „schumpeteri teremtő pusztulást”, inkább elő kell segíteni a világgazdasági korszakváltást, vagyis a makrogazdasági struktúraváltást. Ennek lényeg kissé leegyszerűsítve: leépíteni a gyárkéményes ipart, és fölépíteni romjain a brainigényes, fehérköpenyes gazdaságot.
Margaret Thatcher brit miniszterelnök aszszony (1979–1990) azzal kezdte, hogy bezáratott 24 skót szénbányát, felszámolta a skót felföld nehéziparát. Néhány év múlva Skócia legfőbb exportcikke már a számítógép volt!
Svédországban 1983-ban a szociáldemokraták győztek, Olof Palme vezetésével, de ők tanultak a korábbi hibákból, alkalmazták a thatcherista, monetarista recepteket. 1987-ben a svéd ipari miniszter a magyar tévében azzal dicsekedett, hogy amióta ő hivatalban van, válságágazat nem kapott egyetlen koronát sem az államtól. Svédország teljesen felszámolta hajóépítő iparát, egytizedére zsugorította legendás kohászatát stb.
Tehát sehol sem arra törekedtek, hogy megőrizzék a régi munkahelyeket, hanem hogy a konzervatív ágazatokban megszűnő munkahelyek romjain újakat teremtsenek, de egészen új ágazatokban. A kormány ehhez nyújtott kizárólag támogatást, mind a vállalatoknak, mind a dolgozóknak. Arra is felhívnám a figyelmet, hogy az állam ezt sehol sem bízta a „majd a piac, majd a magántulajdon megoldja” jellegű vajákos ráolvasásra. Mindenütt kormányzati kézi vezérléssel ment végbe az egyszeri, lökésszerű makroszerkezet-váltás, vagyis a világgazdasági korszakváltás.
A másik figyelemre méltó mozzanat, hogy közben letörték az inflációt, és maga ez a tény a bérek és nyugdíjak reálértékének megőrzését eredményezte.
Nézzük meg ezt Nagy-Britanniában!

A fogyasztói árak és a bérszínvonal változása Nagy-Britanniában, az előző év százalékában:

Év fogyasztói órabér reálbér
árak (%) (%) (%)
1973–82 14,7 15,8 1,1
1983 4,6 9,8 4,4
1984 5,0 8,7 3,7
1985 6,1 9,1 3,0
1986 3,4 7,6 4,2
1987 4,2 8,1 3,9

Forrás: SIdney Pollard: The development of the British Economy,
1914–1990 (Fourth edition, Chapman and Hall. London, 1996.)

Fölvállalták ugyan az átmeneti, egyszeri, lökésszerű munkanélküliséget, de megőrizték az életszínvonalat. Nem volt megszorítás! Kemény munka volt, megszorítás nem. Ezzel szemben Magyarországon 2009-ben mit mond Békesi? Szorítsuk össze a nadrágszíjat, hogy megmenthessünk másfél millió munkahelyet. Hol? Az elavult, versenyképtelen ágazatokban!
1996-ban egy egyetemi PhD-csoporttal alkalmam volt a franciaországi Nancy egyetemén meghallgatni egy bizonyos Jacques Cherac nevű úr előadását a „franciaországi változásokról”. Cherac neve egy betűben tér el az akkori köztársasági elnökétől, amikor erre felhívtam a figyelmét, viccesen válaszolt.
Jacques Chirac a korábbi szocialista kormány gazdasági csúcsminisztere volt 1985 után pár évig, majd pedig Elzász-Lotaringia három megyéjének csúcsprefektusa lett. Ezt megelőzően viszont szakszervezeti vezető volt a CGT-ben. Rablóból lesz a legjobb pandúr – tartja a közmondás, és Chirac úr jó pandúr lett, azaz jó csúcsminiszter: végig ő vezérelte a nagy szerkezetváltást, a világgazdasági korszakváltást Franciaországban. A programot 1983–84-ben a szocialista-kommunista kormánykoalíció dolgozta ki, de a végrehajtáshoz a kommunisták már nem merték nevüket adni, megriadtak, és a négy kommunista miniszter távozott a kormányból.
Cherac elmondta nekünk, hogy teljesen leépítették a francia szénbányászatot, töredékére zsugorították a kohászatot. Elvittek bennünket egy városba, ahol megmutatták az ország egykor legnagyobb kohászati kombinátjának hűlt helyét. Mikor fogom én ugyanezt látni Diósgyőrben, Ózdon, Dunaújvárosban? A volt szakszervezeti vezető nagyon is szívén viselte a munkások sorsát! Kiemelt korengedményes nyugdíj a bányászoknak, kohászoknak, átképzési támogatás, az átképzés megszervezése állami pénzen. Kollektív kis- és középvállalkozások indítása állami segítséggel. 80-100 bányász, kohász összeállt, kaptak hitelt, vissza nem térítendő támogatást, szakértelmet, és szatellitvállalatokat alapítottak.
Ugyancsak lényeges elem volt Franciaországban is a pénzstabilitás megteremtése, és így az életszínvonal megőrzése. Eszük ágában sem volt azért megsarcolni a lakosságot, hogy ezen az áron munkahelyeket mentsenek meg, értsd: konzerválják az elavult gazdasági makroszerkezetet. Végezetül megkértem Cherac urat, hogy jöjjön el Magyarországra, és magyarázza el az itteni politikusoknak, gazdaságpolitikusoknak, hogy mit kell tenni, mert nálunk pont az ellenkezőjét teszi a gazdaságpolitika: hatalmas erőfeszítésekkel igyekszik konzerválni az elavult szerkezetet, de ennek az életszínvonal-csökkenés az ára.
Cherac válaszolt: ha ez így van, ahogy én mondom, Magyarország nagyon súlyos nehézségekkel fog a következő időszakban szembenézni.
Az elmúlt három évtizedben négy nagy megszorítást (csomagot) élt át a magyar lakosság: 1979–81, 1987–89, 1995–96, 2006-. Valójában ezek a csomagok a lakosság megsarcolása révén biztosították mindig további 6-8 évre az elavult szerkezet továbbműködtetését. Ezeket tehát én szerkezetkonzerváló csomagoknak nevezem. Helyettesítették, elodázták a világgazdasági korszakváltás ránk eső részének, a gazdasági makroszerkezet átalakításának végrehajtását. A Reformszövetség csomagja vagy az abból megvalósításra kerülő Bajnai-csomag megmarad a fogyasztás és elosztás felszíni szféráinál, azt kapargatja, de megint nem nyúlunk a gazdaság mélyáramaihoz, a makroszerkezethez. Továbbra is szemben haladunk a világtendenciákkal.
1988 márciusában (nem elírás, 21 évvel ezelőtt) tanulmányt jelentettem meg a Közgazdasági Szemlében Magyarország utolérési törekvései és elszalasztott esélyei címmel. Már akkor rámutattam az itt fölvázolt problémára: ahelyett hogy végrehajtanánk a világgazdasági korszakváltás ránk eső részét, átalakítanánk tudatos stratégia mentén gazdaságunk makroszerkezetét, e szerkezetet igyekszünk konzerválni az életszínvonal rovására, tehát megszorító intézkedésekkel. Cikkem végkövetkeztetése az volt, hogy ha ezen nem változtatunk, válságról válságra fogunk bukdácsolni a jövőben.
Makrogazdászaink, gazdaságpolitikusaink öreg tábornokként a múlt válságaira, szituációira keresik a megoldást, egy teljesen megváltozott világban. Ha kiéleződik az egyensúlyi zavar, jön a kapkodás, a nadrágszíj-összehúzás. Az elmúlt három évtized legfontosabb tapasztalata, hogy semmi értelme, de a hazai gazdaságpolitika(i gondolkodás) nem tanul. Húzzuk össze a nadrágszíjat azokon is, akiknek már nadrágjuk sincs! Holott a gazdaság mélyáramait kell rendbe tennünk.

A szerző közgazdász, egyetemi docens