(Teherán)
Három napja járjuk már Teherán, a New York méretű metropolis utcáit, amikor kezdem felismerni, mi is furcsa az itteni közlekedésben. Vannak közlekedési lámpák, de még egyszer sem láttam egy autót sem megállni a tilos jelzésre. Sárközy Miklós Irán-szakértő, aki huszonegyedik útját teszi az országba azt mondja, ő már tíz éve folyton járja Perzsiát, és még ő sem látott ilyen csodát, így nem érdemes meglepődni. A soksávos sugárút keresztez egy másik soksávost, fent virít a piros, az autók pedig különösebb habozás nélkül belehajtanak a gépjárművek áradatába. Nincsenek nagy balesetek, a sofőrök figyelnek a másikra, de aki ide készül, talán ne maga vezessen. Vagy menjen taxival, vagy üljön buszra, metróra.
Az ám, metró! Kínaiak építik, a szerelvény is onnan érkezik, csillog-villog, csak a kocsikat kellett felmatricázni, az első és az utolsó kocsi a nőké, a többi vegyes, de inkább férfiak utaznak benne. A nők a maguk fekete fejkendőjében vagy testüket teljesen elfedő csadorjukban elzárkózhatnak a férfiaktól, vagy közéjük állnak, tőlük függ. Nincs rendőr, aki a nemek elválasztását felügyelné, nincs is rá szükség, az évezredes kultúra és a harmincéves iszlám forradalom kitaposta már az utat. No igen, Magyarországon egy emberként háborodna fel minden nő, ha fejkendő viseletére köteleznék őket – ahogy az a magyar öreg néni is ritka, aki faluhelyen kendő nélkül lép ki az utcára, csak ennek a jelenségnek nem jut annyi médiafelület –, de Irán nem Magyarország. A nő pedig minden országban, politikai rendszerben és ideológiai köntösbe öltöztetve nő marad, azt csinosítja ki, amit lehet. Iránban az arc ilyen. Ilyen gyönyörű arcú lányokat talán sehol nem látni, mint épp Iránban, minden egyebet lepel fed, kivéve azoknál, akik a rendelkezések ellenére a kelleténél egy számmal szűkebb csadort vesznek fel. Ez ugyanis kiemeli az alakjukat, így ez a viselet tiltott, s időről időre erkölcsi célzattal ki is emel néhány „rossz csadorú” nőt a tömegből a rendőrség, mint olyanokat, akik megcsúfolják a forradalmi lelkületet. Egyes üzletekben nem is szolgálják ki őket. A csinos arcot még csinosabbá orrplasztikával kívánják varázsolni, nemes vonalú, európaias, egyenes orrot készíttetnek maguknak a lányok, sőt egyre inkább a férfiak is. Az orron díszelgő ragtapasz olyan általános látvány odakinn, mint itthon a fülbevaló. A nők emellett egyetemre járnak, befolyásos tisztségekbe emelkednek, s bár jogaik továbbra sem vetekedhetnek a férfiakéival, kiteljesedhet életük a megszabott keretek között is.
Irán persze elsősorban nem Teherán, de azért itt, a hivatalos fővárosban nagyon sokat el lehet csípni az ország ideológiájából. Például azt, hogy van közös gondolkodás. Az 1979-ben végrehajtott iráni iszlám forradalom egy év múlva már háborúban állt Irakkal, és nyolc éven át küzdött a fennmaradásért. A teheráni házfalakon mártírok idealizált arcképei láthatók, akik a háborúban haltak meg. Az iraki– iráni háború jelenti a tűzkeresztséget, amely megacélozta Perzsia új rendjét, s amely a mai világhoz vezetett. Most, 2009-ben Irán már nem reagál a többi ország lépéseire, hanem ő diktál. A pénztárcám dagadozik a bankjegykötegektől, száz dollár egymillió rijált ér, a legnagyobb címlet pedig az ötvenezres, stílusosan egy atommaggal és az elektronpályákkal díszítve. Az üzenet eltéveszthetetlen, ahogy a tévé által készített filmetűdök is nyíltan büszkélkednek az atomprogrammal, dicsfénnyel keretezve az urán-hexafluoridot tartalmazó fémkapszulát, s a különböző iráni kisebbségek tagjai népviseletben táncolnak a tárolóedénnyel. A mai Irán politikai öntudatát meghatározza az atomprogram, de nem úgy, ahogy azt a nyugati újságok gondolják. Itt a program arra ad bizonyítékot, hogy saját erőből is képesek voltak kifejleszteni a legmodernebb technológiát.
Az irániak erre büszkék, ahogy hosszú történelmükre, kultúrájukra és nemzeti hagyományaikra. Csak akkor horkannak fel, amikor az az általános tévhit kerül szóba, hogy Iránban arabok élnek. „Irán nem arab ország, hanem perzsa. Az irániak pedig amúgy általában nem szeretik az arabokat” – mondja egy iszfaháni fiatalember, szavaira pedig ezer és ezer bizonyítékot lehetne szerezni. Naponta háromszor fordulnak Mekka felé imájuk idején a síita irányzatot követő mozlimok – szemben a szunniták ötszöri leborulásával –, de nem az ott élő emberek miatt. Irán túl nagy és túl jelentős ahhoz, hogy a szemükben néha alulműveltnek és fennhéjázónak tűnő arabokat elismerjék és megszeressék. Teheránnak úgyis vannak olyan politikai céljai, amelyek nem férnek össze arab vetélytársai elképzeléseivel, ráadásul ereje is megvan ahhoz, hogy azokat végrehajtsa. Kenyértörésre persze nem kerülne sor, hiszen a hívők közösségében mégis egységet alkot a síita és a szunnita, ugyanazt az istent imádják, akinek Mohamed a küldötte. Van, aki hangosan, van, aki csendesen imádja istent. Szaúd-Arábia például hangosan, a müezzin kiáltása betölti a nyílt tereket, nemrég pereltek is arrafelé a hangzavar miatt. Irán csendes, néha meglepően az. Az imára hívó szólamot csak a mecset közelében hallani, ott is diszkréten szól, mint egy hangosabbra állított rádió. Miért ilyen csendes az iszlám köztársaság? Sárközy Miklós szerint az állam rendszere valóban vallási értékeken alapszik, a hatalmat pedig nem kis részben a síita papság birtokolja, de a lakosságot nem kényszerítik a vallásgyakorlásra a mollák. Az utcákon járva-kelve található kicsiny „búcsújáró helyek”, Mohamed próféta leszármazottjainak sírjai és a köréjük épült mecsetek azonban népszerűek a nép körében, bevásárolnak a bazárban, beugranak az ima idején, majd szívükre teszik kezüket, meghajolnak, és távoznak. Az egyszerű emberek életét nem a vallás határozza meg, Iránban a városi lakosság egy jelentős része nem is foglalkozik vele. (Persze a csendes müezzin ellenére ők is épp olyan rút zöld neoncsövekkel díszítik a minareteiket, mint szunnita testvéreik. Rejtély, hogy miért teszik ezt az egész iszlám világban.)
A nagyvárosok utcáin éppúgy találkozhatunk munkába siető, elegáns üzletemberekkel, mint bárhol a világon. A különbség talán csak annyi, hogy itt nincs nyakkendő, az ugyanis a sah idején volt divat, és manapság a Nyugat majmolásának a szimbóluma, emellett örök divat a soknapos borosta, emlékezve a forradalmárokra. A harminc év mégsem telt el nyomtalanul Iránban, kialakult a forradalmi elit, amelynek tagjai éppúgy nyakkendő nélkül járnak az utcán, de a harmincéves Peykan helyett vadonatúj Lexusba ülnek bele. Észak-Teherán hasonlóan elit környék, mint nálunk Észak-Buda, csak a lépték nagyobb, és nincs folyó. Itt van Teherán nagy bevásárlóutcája csillogó üzletekkel, korzózó fiatalokkal – hiszen Irán lakosságának 50 százaléka 25 évnél fiatalabb –, gyönyörű autókkal. Egy kicsit még északabbra az Elburz-hegység található, ahol még tavasszal is van sízésre alkalmas hó. Egyórás autókázással elérhető néhány síparadicsom, ahol főként fiatalok pihennek és szórakoznak, cseppet sem forradalmi lelkülettel. Iránban megvan mindaz, amire egy fiatalnak szüksége van. A rendőrség manapság már nem szól a túl hangos könnyűzene hallgatása miatt, csak ha a szomszédoknak terhére van. Van bizony perzsa gengszterrap is, amely furcsa kulturális hibrid, de meghallgatni igen érdekes. Az állam által meghatározott kereteket persze be kell tartani, és jórészt mindenki be is tartja, ám némi ügyeskedéssel lehet csinos kiegészítőt varázsolni a fejkendőből, amely alól kissé kikandikál a szőkére festett haj.
Irán arab ábécét használ, de nem arabul beszél, mozlim, de síita, közel-keleti, de egy egész világot rejt. A regionális nagyhatalom abban a fejlődési állapotban van, amikor nem kételkedik tervei helyességében, nem ismeri el, hogy bármikor is hibázott. Túlságosan nagy ahhoz, hogy olyan kicsinyes gondok befolyásolják fejlődését, mint például az idegengyűlölet. Teheránban Mózes Baba boltja legendás, folyton külföldiek járják a helybéli zsidó bácsi boltját, amely tele van izraelita festményekkel, feliratokkal és vallási szimbólumokkal. Iránban az sem tapasztalható, hogy a nyugatiakat ne szeretnék, sőt inkább tisztelettel és barátsággal fordulnak feléjük a helybéliek. A turisták kedvencében, Iszfahánban ez természetes, de Dél-Teheránban, munkáskörnyéken, és Komban, a síita zarándokvárosban is így van. Nem áll meg a forgalom, ha egy nyugati jelenik meg a téren, nem tartják különlegesnek, de kevesebbnek sem saját maguknál. Szó sincs megalázkodásról vagy fennhéjázásról, Perzsia gyermekei azzal a tudattal néznek szembe a magyar újságíróval, hogy több ezer éves történelem áll mögöttük, amely óhatatlanul magabiztosságot ad nekik. Semmi szükségük arra, hogy félelmet keltsenek, vagy megijedjenek másoktól. Azt úgyis megteszi a nyugati sajtó helyettük.
origo.hu
Manfred Weber és Brüsszel fizeti Magyar Péter országjárását
