Öt év az EU-ban

Ha a jó kormány célja az emberi boldogság, elégedettség és prosperitás növelése, nyilván minden magyarországi parlamenti párt ezzel is magyarázza, hogy miért állt ki uniós csatlakozásunk mellett. Ennek ellenére a 2004. május 1-jei csatlakozásunk óta eltelt öt alatt Magyarország polgárai érezhetően, láthatóan és felmérhetően boldogtalanabbak, elégedetlenebbek és szegényebbek lettek. E kijelentésben ugyanúgy nem lehet kételkedni, mint abban, hogy ez nem EU-tagságunk következménye. Erről közvélemény-kutatások is tanúskodnak: más, újonnan csatlakozott országban az uniós tagságot a megkérdezettek nagyobb, sokszor jóval nagyobb része tekinti pozitívnak.
Annak, hogy nálunk az ország két táborát mélyen elválasztó árok a szocialisták évei alatt ha lehet, még a korábbinál is szélesedett, az emberi nyomor, az emberek közötti különbség, a társadalmi agresszivitás és bűnözés hatványozottan nőtt, nem Brüsszel, hanem a hazai kormányzat az oka. Ami messze nem jelenti azt, hogy az Európai Unió ne lenne súlyosan elmarasztalható abban, hogy nálunk minden süllyedt, ami süllyedésre képes. Az a tény, hogy a brüsszeli intézmények Franco Frattini volt igazságügyi biztos nem túlzottan szigorú rosszallásán és az Európai Néppárt erőteljesebb elítélésén kívül szemet hunyt afölött, hogy Magyarországon a rendőrök Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök idején azonosítójukat levéve rontottak rá a demokratikus jogait gyakorló, az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójára emlékező polgárokra, és lőtték ki közülük tizennégynek a szemét, vertek össze papot, külföldi állampolgárokat és egy ellenzéki országgyűlési képviselőt, az MSZP és SZDSZ kollektív parlamenti röhögése közepette, sokat mond annak az intézménynek a képmutatásáról, amely naponta hangoztatja fennkölt „értékeit”, mint a demokráciát, a szabadságjogokat és az emberi méltóságot.
Az is igaz, hogy mint az Európai Unió számára oly kínosan kiderült, az Európai Bizottság szocialista pénzügyi biztosa hivatalát politikailag – és büntetlenül – korrumpálhatta azért, hogy Gyurcsány ezer trükkjéhez ő is hozzáadja sajátját, megsegítve a magyarországi szocialista-neoliberális koalíció választási kampányát. De itt is van „másrészt”: vajon, ha Magyarország nem tagja az Európai Uniónak, mekkora lenne ma a költségvetési hiány? Ennek analógiájára: ahogyan botrány, hogy Szlovákiában egy velejéig rothadt nyelvtörvénnyel (is) kínozhatják az ott élő őshonos magyar kisebbséget, mégis csak Magyarország uniós tagsága adott emelvényt Gál Kingának ahhoz, hogy ezt a héten szóvá tegye, mint ahogyan Becsey Zsolt néppárti képviselőtársa bírálta ugyanakkor az unió tétlenségét a vajdasági magyarverések ügyében.
Ha félreteszünk minden cinizmust, azt elfogulatlanul megállapíthatjuk, hogy a korábbi moszkvai székhelyű KGST és a mai Európai Unió között van jó néhány alapvető különbség, amelyek közül talán a legfontosabb, hogy a brüsszeli intézményt nem kell szeretni. Tanúi ennek az Európai Parlamentben helyet foglaló euroszkeptikusok is.
Azt is kimondhatjuk: minél több az olyan képviselő, aki felszólal a Magyarországon a legveszélyesebb politikai szereplő, az állami hatalom által elkövetett emberjogi sértések vagy a határokon túl élő magyarok jogainak állami jóváhagyással elkövetett megsértése ellen, annál nagyobb az esély, hogy a jogsértők kezét legalább egy kicsit lefogjuk.
Kétségtelen, az EU messze nem a Szent Tamás-i értelemben vett summum bonum, a legfőbb jó, de ma és elsősorban térségünkben fék ahhoz, hogy a summum malum, a legrosszabb bekövetkezzen. Aki azt hiszi, hogy a gumilövedékek hazai letiltásának semmi köze az uniós fellépésekhez, az súlyosan téved.