Hogy Szilágyi István erőteljes stílusa létrejöjjön, mennyiben segítette az írói képzelet, illetve mennyiben határozta meg környezete?
– A korai idők konkrét élményeiből, főként a novellákban, feltétlenül sokat merítettem, de nem szülőhelyem, Kolozsvár motivált elsősorban. A partiumi Zilahról származtam el, és Szatmáron is eltöltöttem három esztendőt. Elég könnyen és elég hamar a kolozsvári folyóirathoz, az Utunkhoz kerültem, azóta is ott vagyok, csak a lapot kereszteltük át Helikonnak. Körüllengett az a furcsaság is, hogy Szatmárban vasúti fűtőházban géplakatosmunkákat végeztem, ami vonzotta azt a fajta proletkultos ítéletű szerkesztőtársaságot, amelyik először körülvett. Csak azzal nem tudtak mit kezdeni, hogy én közben munka mellett nemcsak a középiskolát, hanem a jogi egyetemet is elvégeztem, ami formálisan doktori cím viselésére is följogosítana. A jog, ha nem volt is kifejezetten gyanús, a jogásztól azért tartózkodtak, „mert tud valamit, amit én nem” – gondolták. Volt bennem srácos kivagyiság is, amelynek nevében tudtam s vallottam, hogy ami a korabeli divatos, úgynevezett irodalmi riportokban megjelenik, az nem igaz. Nálam a korai írásokban jelentkezett a csak azért is böcsületesség, a csak azért is kitartás igénye. Ezek az akkor nagyon bátornak és az átlaghoz képest nagyon másnak gondolt elbeszéléseim mai szemmel meghaladottak, az írói megmódoltság tekintetében is tapsifüles kis íráskáknak tűnnek. Az első két kötetemből, a Sorskovácsból és az Ezen a csillagon-ból nem is került bele egyetlen darab se a mostani válogatásba.
– Mi volt a könyvfesztiválra megjelentetett novellaválogatás szempontja?
– A Bolygó tüzekbe gyűjtött novellák és hosszabb elbeszélések visszatérő alakja egy kóborló, valamiféle célt vagy esetleg valódi önmagát kereső ember, aki örökké úton van. Nem tudni pontosan, honnan jön, nem tudni mindig, merre tart. Időkezelési technikámat kétlépcsős emlékezetnek nevezném, amellyel megpróbáltam visszaidézni, amit negyven évvel ezelőttről őrizhetett az akkori emlékezet. Nevezetesen, hogy milyen furcsák ezek a kóborló alakok. Az abszurd ma is vonz. Nálunk ez nemcsak azért és nem is elsősorban amiatt érvényesült, mert a hatvanas években már olvashattunk abszurd alapműveket is, hanem mert az életünk ezt kínálta. Ab ovo abszurd volt. Igazából magam sem tudom megmondani, hogy pontosan mi munkálhatott bennem akkor, amikor ezek a történetek a kezembe adták a tollat. És sajnos régebben sem voltam és mindmáig sem vagyok oly módon profi író, hogy dőlnének belőlem a sorok. Úgy irigyeltem pályatársaimat Németh Lászlótól Szabó Gyuláig, akik reggel fölkeltek, és dolgoztak, elvégezték a magukra kiszabott napi penzumot. Én ebből csak a felére voltam képes, soha nem dolgoztam, csak megírtam valamit, amikor sor került rá. Közben elteltek hónapok, esztendők, mindmáig született négykötetnyi novella, négy nagyregény. Mintha menekülnék magam is ezekkel a novellákkal is onnan, ahol éppen vagyok. Másrészt pedig mintha keresném az útját a későbbi regényeknek. Mintha szeretném hagyni a csodába ezt a világot, amellyel nem nagyon van mit kezdeni. Szüntelenül fölteszem azt a kérdést, hogy vajon miért is van ez az egész. Egyáltalán van-e a létezésnek üzenetértéke az elkövetkezőkre?
– Hírlik önről, hogy lassan, elmélyülten alkot, hagyja, hogy a történet írja magát. És hogy a magánélete a novellahősökkel ellentétben harmonikus.
– Miközben írásaimmal a menekülés útjait próbálgattam, egész életemet egyetlen szerkesztőségben töltöttem, csak a neve változott meg. A feleségemet maholnap ötven esztendeje ismerem, van egy fiam, egy lyányom, mindketten felnőttek, szabályos, szép családi életet éltem és élek. Mi késztethetett engem arra, hogy átéljem ezeket a nem valóságos, elképzelt, belső indíttatású helyzeteket, melyek nyilván valamiféle elvágyódás helyszínei írásaimban? Nehezen tudom mára kideríteni, hiszen van, amit harminc, van, amit negyven éve írtam meg először. Tény, hogy sok kétséggel, sok tűnődéssel és tépelődéssel forgatom a tollat. Tíz–tizenkét év telt el egy-egy regény megjelenése között. Van egy hatalmas mű, amelyet magam is regényóriás-torzszülöttnek mondok. Az Agancsbozót szinte szándékosan tesz azért, hogy kiessen az olvasó kezéből, hiszen több mint hatszáz oldalas, és egyetlen női szereplője sincs. A XX. században ilyen különös könyvet nem nagyon tud mutatni, hiszen a kimondottan háborús, sőt a fronton játszódó írásokban is előfordul legalább egy nővérke, az Agancsbozót tényleges idejében egy fia lyány nem bukkan föl, az előélet fölidézése közben fordul elő valahol nőnemű szereplő, mert sajnos annyira sem voltam tekintettel az olvasóra, amennyire szükséges lett volna. Ebben az is közrejátszott, hogy az asztalfióknak írtam, ugyanis reményem sem volt arra, hogy ez a regény 1990 előtt valaha is megjelenik. Hazudik, aki azt állítja, hogy akár a nyolcvanas évek derekán előre látta, hogy a rendszer elmúlik, megtörik, módosul, valami más jön. Nemcsak sejtettem, hanem konkrétan tudtam, hogy az Agancsbozót a szocializmusban közölhetetlen, hiszen barátom és szerkesztőm a Kriterionnál, Domokos Géza megpróbálta átvinni a rivaldán, sikertelenül. Úgyhogy nekem ez volt az a regényem, amellyel úgy véltem, azt csinálok, amit akarok, mert úgy hittem, csak magamnak írom. S amikor 1990 nyarán újrakezdtük az életet, főszerkesztő lettem, lehetőség támadt a könyv gyors megjelentetésére, s nem volt időm arra, hogy újra alaposan megnézzem a kéziratot.
– Nyilvánvaló mindenki számára, hogy a Kő hull apadó kútba a XX. század egyik alapműve. Sokféleképpen emlegetjük: ballada regényben elbeszélve. Egy XX. század legelején élő nő megöli titkos szerelmét, aki meg akar előle szökni azzal az ürüggyel, hogy kivándorol Amerikába. Van, aki úgy értelmezi ezt a regényt: azt hisszük, hogy mi magunk irányítjuk a sorsunkat, miközben ki vagyunk szolgáltatva. S van, aki éppen az ellenkezőjét olvassa ki belőle: a torz önmegvalósítás allegóriáját.
– Igen, az a helyes, ha többféleképp is értelmezzük, mert ugyan ki vagyunk szolgáltatva, de azért ez a kiszolgáltatottság az ösztöneinket hozza mozgásba, a szenvedélyeinket vagy a szenvedéseinket – kérdezem én, és nem állítom. Ugyanis én ezeken nem gondolkoztam a Kő hull apadó kútba írása közben. Számomra az volt a legnagyobb kihívás, hogy élhetővé, élővé tegyem a történetet. Egészen pontosan: a történetet is csak nagy vonalakban és vázlatosan gondoltam ki, az elején csak annyit tudtam, mi történik a nő és a férfi között. Hagytam élni ezt a leányzót, hadd lássuk, mi történik vele. Harmadéves koromban hasonló esetről tanultunk büntetőjogból, már akkor fölmerült bennem, vajon mi történik a regénybelihez hasonló főbenjáró bűn elkövetőjével, akinek soha nem fogja senki fölfedni a tettét. Nem csap le rá a rend, a törvény, nem kell bírói kézbe, börtönbe, hóhér kötelére jutnia. Így hát, azt kérdem én, a lelkiismeret drámájáról lenne szó? Még arról sem. Inkább arról, hogyan torolja meg ő maga a saját cselekedetét. Hogy vállalja, hogy veszi át maga az elkövető a törvény szerepét. Elsősorban ez foglalkoztatott engem, egyebekben úgy gondoltam: hadd menjen mindenki a maga útján. A hős(ök) és az esemény(ek) jelképpé nőtt(ek). És ha már ez a kor, a századelő jelenik meg a regényben, akkor legyen hiteles a hiedelemvilága. Ahogy ez a szerencsétlen özvegy, akiről nem tudja senki, hogy özvegy (zavarodottságában olykor már maga sem), megjelenik, él, cselekszik, az legyen illő az első háború előtti időkhöz. Ehhez képest meglehetősen rendhagyó hölgyet építettem én meg, aki játszik az áldozatával, és közben azzal is kísérletezik, milyen messzire mer kimenni ama bizonyos szikla szélire, amely mögött feneketlen szakadék tátong. Mindezt az utolsó menetben megtorolja a lelkiismeret, ami (aki) átveszi a bíró szerepét, s mindvégig jelzi, hogy ennek rossz vége lesz. De hogy a végzet hatalmát egy általa felkarolt senkiember teljesíti be, aki agyoncsapja a görög drámába, Shakespeare-tragédiába illő, nagy formátumú hősnőt egy fahasábbal, magam sem hittem volna. A belső folyamatok és a hősök lelki élete maguktól vezettek ehhez a végkifejlethez.
– A regényben és az egész életműben megejtő a képzelet és a valóság egysége a kor megjelenítésében is.
– Én a Kő hull apadó kútba és természetesen a történeti ihletésű regényeim megírása közben is kicsit magyar irodalomtörténetben gondolkodtam. Előbbinél tudatosan törekedtem arra, hogy a század eleji céhes világnak, amelyet meglehetősen jól ismertem, valahogy emléket állítsak. Én már nem láthattam közvetlenül céheket, de találkoztam abból a világból érkező idős emberekkel, mi több, a társaságukban cseperedtem föl, s erről nemcsak hogy irodalmi mű, de szociológia sem keletkezett. Mindez oly nagy kihívás volt számomra, mint Márainak az, hogy megörökítse a polgárt, mégpedig a kassai polgárt akkor, amikor az már nincs. Az én Erdély-részi, partiumi kisvárosom hőse késő reneszánsz emberfajtát testesít meg, aki mindenhez ért, gazdálkodik, jelentős részben maga végzi a ház körüli munkákat, ugyanakkor helye van a templomban, és mindennap rendületlenül olvas. Nos, amikor a regényt írtam, ennek az emberfajnak nyoma sem volt már, mondhatni, megszűnt.
– Itt és most min dolgozik?
– Legalább még egy nagyregényt mindenképp szeretnék írni. A Hóhér könnyei a messzi múltban, a XVIII. században játszódik, témája az igazságtevés nyomora. Egy bíró lelkivilága és lelkiismerete szólal meg a boszorkányperek végnapjaiban. Már rengeteg minden elkészült belőle, megint csak az előadási módot kell kitalálni. Tudja, mit, ön lehet, hogy megéri, hogy elkészül, én nem biztos.
origo.hu
Így néz ki, ha Magyar Péter úgy gondolja, bármilyen nőt megkaphat
