A zene abszolút főszerepben

Modern is, meg nem is, inkább kortalanságot, örökérvényűséget sugall Matthias von Stegmann rendezése. A szicíliai vecsernye játszódhatna bárhol, bármikor, akár az 1282-es év Palermójában, de akár itt és most is. Minden minimalizált, de nem végletesen, nem öncélúan és nem zavaróan, csak éppen annyira, hogy a főszerep a zenéé legyen. Emiatt aztán nincs tánc, legfeljebb a kórus billeg néha jobbra-balra (lehet, hogy ezt is célszerűbb lett volna elhagyni), nincsenek teátrális gesztusok, csak jelzésszerű mozdulatok, mint térdre esés, összegörnyedés, felállás. A díszlet (díszletrendező: Frank Philipp Schlössmann) is puritán: rozsdás csavarokkal összetartott vasfalak különböző elrendezése alkotja a tereket, csak néhol jelenik meg ellenpontként némi zöld növényzet a háttérben. A jelmezek (jelmeztervező: Nagy Viktória) is ennek az egyszerűségnek a jegyében születtek, bár ezek talán a legeklektikusabb részei a darabnak. Elena kiemelten fodros fekete ruhát kap, talán ő áll a legközelebb a kosztümös megközelítéshez, a kórus átmenetet képez, leginkább korhű stílusban fogant, de modern megoldásokkal keresztezett jelmezeket visel, a szólót éneklő férfiak egy része pedig ízig-vérig modern, acélos fényű, merev hosszú felsőkabátot vagy inget hord, a különböző stílusok találkozása pedig egy kicsit zavaró. Azzal, hogy a konkrét történelmi kortól elrugaszkodik a rendező, éppen az emberi viszonyok kerülnek előtérbe, és nem a Verdi korában egyébként népszerű forradalmi vonulat. Úgy tűnik azonban, Verdi maga is ebbe az irányba tolta volna a hangsúlyt, legalábbis anynyira természetesen illeszkedik a zene és a dallamvezetés Matthias von Stegmann koncepciójába. Így aztán az idei évad utolsó premiere mindenkit kielégíthet, azokat is, akik a modern rendezéseket helyezik előtérbe, azokat is, akik nem szeretik, ha kiforgatják az eredeti történetet, és azokat is, akik elsősorban a zene miatt váltanak jegyet.
Zeneileg ugyanis az idei legjobb előadások egyike A szicíliai vecsernye, akár a zenekart, akár a kórust, akár a szólistákat nézzük. Utóbbiak különösen nagy élményt nyújtottak. Sümegi Esztertől (Elena) nem is nagyon vártunk mást, de az is biztos, hogy ezúttal is képes volt meglepni a közönséget, nemcsak mély beleérzésével és hibátlan technikájával, de azzal az életszerű visszafogottsággal, amivel a helyzetet színészként is kezelte. Fekete Attila (Arrigo) ideális és tökéletes partnere volt, és ugyanígy egész különleges színeket vitt Monforte-tal (Anatolij Fokanov) közös megszólalásaiba, akiről a darab közben derül ki, hogy valójában az apja. Ezt a szálat Verdi is hangsúlyosan kezelte, és Anatolij Fokanov is rendkívül árnyaltan szólaltatta meg azt a rengeteg érzelmi szintet és fokot, amit a szerepe rejt. Rácz István Procidája hiteles, olyan tartást sugall akár a hangja, akár a megjelenése, amit az orvos megtestesít. A zenekar is rengeteget megmutat a szereplők jelleméből, akár a tartásból, akár a fájdalomból, akár a kegyetlenségből. Kovács János karmester rendkívül jól árnyalja a színeket, ráadásul egész hosszú fojtott halk piano részeket hallhatunk, amelyeket az énekesek és a kórus is jól követ.
(Verdi: A szicíliai vecsernye. Premier. Operaház, május 31., 18.00)