Baljós és reményteli jelek

Buda Ferenc egykori 1956-os nemzetőr, debreceni elítélt, immár Kossuth-díjas költő a könyvhéten holnap dedikálja a Holnap Kiadó sátránál a Rendkeresés jegyzetlapjaimból című új könyvét. A benne szereplő írásokat a Kecskeméten szerkesztett Forrás című irodalmi lap közölte.

Megnyílt a 80. ünnepi könyvhét. Lator László Kossuth-díjas költő nyitotta meg tegnap a 80. ünnepi könyvhetet és a 8. gyermekkönyvnapokat. A Magyar Napló sátránál ma háromtól Ferdinandy György Az amerikai menekült, Berta Zsolt Jancsiszög, Kiss Judit Ágnes A keresztanya című kötetével várja olvasóit. Szombaton egytől Bányai Tamás Mire minden jóra fordul, Tompa Z. Mihály Az állomásfőnök megkísértése, Nagy Gábor Ki a konkolyt vetette, Kontra Ferenc Drávaszögi keresztek, Cseke Péter A magyar szociográfia erdélyi műhelyei című köteteit szignáltathatják. A szombati könyvek éjszakáján Berta Zsolt kilenctől, Tompa Z. Mihály tíztől várja az elszánt olvasókat. A Szépíró-díjat idén Aczél Géza költő, Krasznahorkai László író és Takács Ferenc kritikus, irodalomtörténész kapta.
Dokuritkaságok a Rádayban. Képíróként és könyvkiadóként negyedszer vesznek részt dokumentumfilmesek az ünnepi könyvhéten a ferencvárosi Ráday utcában. Mától vasárnapig a Magyar Dokumentumfilm-rendezők Egyesülete (Made) könyvsátrában egyrészt azokat a könyveket fogják árusítani, amelyeket az elmúlt években adott ki tematikus filmfesztiváljai alkalmából. A rendezők is jelen lesznek a Made pavilonjában, több alkotó dedikálja is a műveit. Mivel a dokuk terjesztése megoldatlan, e filmeket sehol máshol nem lehet kapni, az alkalom kihagyhatatlan a műfajszeretőknek. A könyvhét ideje alatt a Filmesházban (Ráday u. 31.) maratoni filmvetítést szervez a Made, elsőként ma négy órakor Sipos András Ami kész, az kész (Tárlatvezetés Fehér Lászlóval) című filmje lesz látható.Buda Ferenc egykori 1956-os nemzetőr, debreceni elítélt, immár Kossuth-díjas költő a könyvhéten holnap dedikálja a Holnap Kiadó sátránál a Rendkeresés jegyzetlapjaimból című új könyvét. A benne szereplő írásokat a Kecskeméten szerkesztett Forrás című irodalmi lap közölte.

Regény, napló, emlékirat az új könyv, vagy önéletírás?
– Kicsit ez is, az is, mikor mi jutott szembe, vagy ironikusan szólva: mikor miről felejtkeztem el. Voltaképpen a kötetbe rendezett írások jó tíz év alatt születtek meg. Eszembe jutott, valamikor még az elmúlt évezred utolja felé, hogy le kellene jegyezni néhány dolgot, mielőtt tovatűnnének a feledés homályába. Nem is biztos, hogy a megörökítés szándékával vetettem papírra benyomásaimat, először írólapocskákra körmöltem, aztán rászoktam a füzetekre. Ezek egymás után teltek be, s egy idő múlva eszembe jutott: hátha van közöttük olyan, ami közreadható, használható arra is, hogy más beleolvasson. Aztán így gyarapodtak a folytatások kéziratban is, a Forrásnál megjelent változatban is. A vége felé jártam, s mint afféle komótos embernek eszembe jutott: mi lenne, ha könyvet készítenék és készíttetnék belőle. A kéziratot elvittem a Holnap Kiadóhoz, elfogadták, s magam is meglepődtem: nem is olyan vékonyka könyv kerekedett ki belőle, A4-es papíron több mint százötven oldal, ami azt jelenti, hogy könyv alakban a háromszáz oldalnyi terjedelmet is meghaladja.
– A hétköznapok, a jelen megörökítése vagy a múltidézés dominál a könyvben?
– Valahányszor elérkeztünk az őszhöz, újra és újra eszembe jut 1956 a velem történt események tükrében, a három vers, amiért letartóztattak, s amelyekért egy évig börtönben ültem. Ezek visszatérő motívumok a könyvben, aztán vándorlásaim is az ország különböző tájain, míg ide nem tértünk családommal Tiszakécskére. Ennek kapcsán elárulom, hogyan keletkezett a munkák egy része. Megemlítem, hogy Tiszakécskére költöztünk, s ennek ürügyén a Tiszát többször is megírom. Mikor milyen arcát mutatta felém, s mikor milyen állapotban volt. Nyári duzzadás, téli jégzajlás, ahogyan a tőkés récék úszkálnak a jégtáblák között. Elmondom a ciánszennyezést is a magam reflexióinak tükrében. És az olvasmányaimról is számot adok. Az, akihez örökkön örökké visszatérek, gondolom nemcsak én, hanem más is, nem más, mint Arany János. Ahogy az ember vénül, egyre gyakrabban visszafordul a régiekhez. Arany Jánost egyébként mindig is tiszteltem, írtam is róla néhány mondatot. Határtalanul szeretem őt, nemcsak a műveit, hanem az emberségét.
– Ahogy a lakiteleki költőtalálkozón is elhangzott, alkotó szerkesztőként is találkozott a nagy előddel.
– Nagy büszkeségemre szolgál, hogy Arany János keze alá dolgozhattam. A Holnap Kiadó kiadta Kass János gyönyörű rajzaival az ünnepi könyvhétre a Toldit. Engem kértek meg arra, hogy gondozzam a szöveget, ami nem volt nagy munka. Írtam egy kurtácska utószót, és készítettem szómagyarázatokat, mert sajnos a mai olvasó bizony rászorul erre. Elfelejtették azokat a szavakat, amelyet a mi nemzedékünknek még nem kellett magyarázni, már csak azért sem, mert egy tájnyelvet beszélünk Arany Jánossal, csak ott, az ő nagyszalontai, partiumi tájain nem íztek annyira, mint nálunk, Debrecenben, ámbár ma már ott sem íznek annyira. Elég gazdag, terjedelmes jegyzékké kerekedett, kétszáznál jóval több kifejezés szerepel benne. Ennek legalább annyira örülök, mint a saját könyvemnek. Arany Jánost hozzásegíteni az olvasókhoz, a költőhöz méltó feladat volt.
– A versírással hogy áll?
– A versek a dolog természeténél fogva hol jönnek, hol nem jönnek. A Forrás áprilisi számában megjelent egy MR-1 címmel. Ürügyet szolgáltatott reá a Kossuth rádió e furcsa átkeresztelése, de persze nem csak erről szól. S egy másik könyvem is készül-gyarapszik, az megint csak nem vers, hanem próza. Több-kevesebb rendszerességgel a Hitelben megjelent, Világ, világok című sorozatomat gyűjti egybe, az lesz az életrajzi könyvem. Nyilván nem fogom máig írni, félbe fogom valahol szakasztani, egy határt ki kell tűzni, és pontot tenni a végére.
– Most hogyan él? Érez-e valami reményt a nemzet sorsát illetően?
– Elég keserves éveket éltünk meg az utóbbi időkben, de ha nem éreznék reményt, akkor felkötném magamat. Számomra az igazi bizakodást a felnövekvők adják, és itt mutatkozik meg az érzések ambivalenciája. Az egészet tekintve nagyon baljós a jelen, ami a mi családunkat illeti, több mint reményteljes. Tudom, önmagában nem fogja a nemzetet kipöccenteni az árokból, amit mi megtettünk. Ebben a tekintetben a feleségem sokkal többet, mint én, hat gyermekünk van. Feleségem vasból kiöntött, robusztus asszony, összetartja most is a családot, s mindketten úgy érezzük: megérte. Hála istennek, unokák is vannak, ha távol vannak, vigasztalódunk bennük, amikor – a mindenhatónak hála, gyakran – velünk vannak, gyönyörködünk bennük, kézbe vesszük őket. A nagyját már kézbe venni nehezebb, az apraját könnyebb, de van apraja is bőven, megint és újra csak hála istennek.