Aki olvasta az Egy kisfiú háborús mozaikja című kötetét, már kapott ízelítőt a költő-író gyermekkorából. Élete idillien gyönyörű, falusias tájon, a festői Tokajban kezdődött.
– Tokaj akkor még falu volt, igazi gyönyörű szép kis sárgás házakkal, kék szemű ablakokkal, melyek belepislogtak az őszbe. A must szaga elkezdett a légben terjengeni, amikor a hegyről hozták lefelé a szőlőt. Nekem a gyerekkori élményeim azért érdekesek Tokajról, mert nagyon kicsi koromban, ötéves fejjel kerültem el, de nagyon határozott képek maradtak meg bennem. Többek közt az állomásról, ahol apám volt a forgalmista. Egyszer a dajkám fölvitt a Kopasz tetejére, ahogy indultunk el fölfelé, mondta, hogy „Jaj, Tibike, látod ezt a nagy hegyet, hova hoztak éngemet?” Ezek a látszólagos apróságok örökre odakötik az embert a szülőföldjéhez. Életem első halálélménye is ebből a korszakból származik. Lementünk a Tiszához, és beleléptem a folyóba. Mentem, mentem befelé, s észrevettem, hogy nem tudok visszafordulni, mert a víz erősebb, mint én vagyok. Az emlék ma, hetvenhárom esztendősen is elevenen él bennem. A nagy sima vízfelület fölé a szemem már csak egy két centire emelkedik. Elkezdtem ordibálni, még mielőtt a számig ért volna a víz, apám kiemelt, mint egy kiskutyát, kivitt a partra, és jól meghányt. Aztán elkerültünk Bánrévére, majd Gyöngyösre, ott kezdtem járni a Kálvária-domb alatti elemi iskolába. Volt egy osztálytársam, akinek a nevét azonnal megjegyeztem, mert az egész osztály felkacagott, amikor bemutatkozott: Kabdebó Lóránt. Igen, belőle lett a jeles irodalomtörténész, meglett korunkban újra találkoztunk, s összeraktuk a közös emlékeket. Életutam következő állomása az erdélyi Kosna, Déstől keletre, az akkori országhatáron, ahová apámat állomásfőnöknek helyezték. Amikor a románok átálltak, rohant haza, a vasút melletti házba. Azonnal összepakoltuk, amit tudtunk, máris menekültünk a várható lövöldözés elől, már másnap bombázták az állomást, ahol mondanom sem kell, minden vasutas magyar volt. A szatmári Vállajon landoltunk, nagyapám ott volt kocsmáros, hentes és mészáros. Sőt, amikor a lányai már eladósorba kerültek, hogy ne tétlenkedjenek, nyitott nekik egy szatócsüzletet. Nagy-nagy házban laktak a nagyszüleim, és oda befogadtak bennünket, közben apám a vasútnál szolgált, s úgy, ahogy húzódott vissza a front, a vasút is úgy húzódott, és egyszer csak Ausztriában találta magát. Aztán Németországban került amerikai fogságba, és valamikor ’45 végén keveredett vissza Vállajra.
– Ön hol és hogyan élte túl a világháborút?
– Mi anyámmal megértük azt is, amikor az amerikaiak Vállajt bombázták, ami szinte hihetetlen. Nagyapámmal éppen kinn voltunk a határban, ugye, a gazda szeme hizlalja a jószágot, amikor jöttek felénk vadászgépek, a földtől alig negyven-ötven méternyi magasságban Nagykároly felől. Károly és Vállaj között van egy Csanálos nevű falu, onnan elkezdtek géppuskázni. Nagyapám ezt meghallotta, fölpakolt a szekérre, odacsapott a lovak közé, a közeli akácfák alá beállította a szekeret és a lovakat. Az akácfák mellett a kukoricaföldön volt néhány óriástök, elbújtunk a töklevelek alá, hallottuk a géppuskázó vadászgépeket. Amikor úgy gondolta az öreg, hogy vége van, előbújtunk, s azt mondta, ha bárkinek is elárulod, hogy a töklevél alá bújtunk, levágom a fejedet. S alighogy elindultunk, meghallottuk, hogy bizony, bombázzák a falut. Kilenc bombát dobtak le, fertelmes nagy gödrök voltak a helyükön, de nem találtak el semmit. Vállajnak ez volt a nagy háborús traumája.
– És hogyan bírták ki azt, ami utána következett?
– Nevezetes napon vonultak be a megszállók Vállajra, nagyapámat Vendelnek hívták, s október huszadikán van Vendel-nap. Két nappal utána, vasárnap érkeztek meg a oroszok, tulajdonképpen egy-két katona és egy végtelenül hosszú csőcseléksor, senki se mondta volna meg első látásra, hogy ez egy hadsereg. Rosszul öltözött emberek, kopott puskákkal a hasukon, az ölükben, a vállukon, és vánszorogtak. Ócska szekerek, lerobbant lovak, sovány tehenek. Félelmetesen sokáig tartott ez a vonulás. Emlékszem, a kocsma ablakán át néztem a jövés-menést. A szomszédék egy botra fehér zsebkendőt kötöttek, és kiálltak a kapuba. Nagyapám majd kiverte az ablakot, s kiabálta: ne álljatok oda! Ezekben nem lehet bízni, ha az egyik nem lő oda, majd odalő a következő. Kezdődött a hajkurászás nők után, anyámon kívül még három fiatal nagynéném is élt nálunk. Nagyapámnak volt egy zseniális ötlete. Nagy háza volt, amihez a kocsma és a homokba ásott borpince is odatartozott. A pincének két lejárata, a padlásnak is két lejárata volt. Nagyapám tudta, hogy az oroszok nagyon félnek a tüdőbajtól. Valahányszor egy orosz bejött a házba, az öreg nyomban elkezdett köhögni. Köhögött, köhögött, köhögött, s azt mondta a nőknek, hogy ha jön be egy orosz, irány a pincébe.
– Hány éves volt akkor? Tudatában volt annak, ami történik?
– Ebben az időben voltam kilencéves. Rengeteg orosz sebesültet hoztak Vállajra, hogy fölépüljenek, valamiféle könnyebb sebesülteket ápoló hely lett a falu, ahol a falusiak az ápolók, a betegek az oroszok, de a betegek parancsolnak. Például, negyven-ötven liternyi gulyást készíttettek nagyanyámmal, a hozzá való disznót maguk lőtték le. Nagyanyám egy üstben megfőzte a gulyást a nyári konyhában, bennünket kizavartak, s a téli konyhában rettegtünk, hogy mi lesz velünk. S amikor öt-hat óra körül eltakarodtak, a nyári konyha olyan volt, mint egy disznóól, mert amit nem ettek meg a gulyásból, azt kiöntötték a földre. Kérdésére felelve, igen, tudtam, mi történik, és mégsem tudtam. Tele voltunk végtelen nagy félelemmel, olyannal, amit a mai ember nem is ismerhet. Nem is tudtuk pontosan az okát. Az, hogy ők oroszok voltak, idegenek, önmagában nem lett volna ok a félelemre. De mi vesztesek voltunk. Ők győztesek, s a győztes azt tesz, amit akar. Ez olyan élmény a gyerek fejében, hogy nem lehet kitörölni.
– Nyilván nem lehetett könnyű az élet újrakezdése abban az új világban.
– Jöttek az algimnáziumi évek, Debrecen, egy év a piaristáknál, s amikor megszűnt a nyolcosztályos gimnázium, vissza Vállajra. Közben apámat bélistázták a vasúttól, nagyapám kulák lett, így először nem vettek föl középiskolába, de az egyik nagynéném férje református papként a debreceni Fazekas Mihály Gimnáziumban volt hitoktató a két világháború között. A régi kollégái szerették, fűzte őket, s az utolsó percben mégis bekerültem a Fazekasba. Kitűnő tanáraink voltak, többek között az elegáns Kéri László, a Magyarság című folyóirat egykori főszerkesztője, akit büntetésből helyeztek oda. Kollégiumi korrepetáló tanárunk volt Kiss Tamás, a nyugatos nemzedék egyik utolsó mohikánja, először Tomi bácsinak mutattam meg a verseimet, ő naponta bejött hozzám a koleszba irodalomról beszélgetni. Sokat köszönhetek Nagy János tanár úr versmondó színpadának, a hangvers, amely specialitásom lett, az ő kórusának köszönhetően csendült föl először a fülemben. Az utolsó évben érettségi előtt Pestre, az Oleg Kosevoj gimnáziumba vitték el az érettségizőket, ott oroszul folyt az oktatás, hogy előkészítsék a legjobb diákokat a szovjetunióbeli Rákosi-ösztöndíjra. Engem föl akartak terjeszteni rá, de én nem akartam a Szovjetunióba menni, hiszen Vállajon 1945. január 3-án a fél falut összeszedték az oroszok, és deportálták a nőket 19-től 32-ig, a férfiakat 18-tól 40-ig. Több rokonom is beleesett ebbe, borzalmas dráma volt. 1947-től kezdtek visszaszivárogni. Megírtam mindezt az Egy kisfiú háborús mozaikja című regényemben, az Autóbuszvárás című fejezetben Az autóbusz Nyírbátorból Vállajra este nyolc körül érkezett, hét óra tájt a falu kezdett kiszállingózni a megállóba, a sok fekete kendős néni reménykedve várta, hátha hazatér a hozzátartozójuk.
– Mikor döntött úgy, hogy leírja ezeket a nyomasztó emlékeket?
– A többször is emlegetett, Egy kisfiú háborús mozaikja című írásom érdekesen kezdődött. Nem gondoltam én, hogy az élményből valaha is regényt írok. A kecskeméti Forrás Szerelmetes földrajz címmel különszámot készített, s több írót, köztük engemet is fölkértek, hogy írjunk valamit egy számunkra kedves vidékről. Én Vállajra gondoltam, s mint afféle avantgárd író, valami mást szerettem volna letenni az asztalra, mint a többiek. Ezért írtam egy húszoldalas kis dolgozatot a vállaji szagokról. Ott volt az ecsedi láp, amikor gyerek voltam, lehetett érezni a lápszagot, amikor égett a láp, egészen más szaga volt, nem beszélve a disznópörzsölésről. Elég nagy sikert arattam az írással, benne egy-két olyan mondattal, amelyet úgy vezettem be, hogy Ezt a régi öregek azt mondták. Egy másik lap szerkesztői erre azt kérték, hogy írjak valamit a régi öregekről. S akkor megírtam a régi öregeket. Például azt, hogy ha valaki a házban elvágta a kisujját, a régi öregek erre diófalevelet tettek. Beleéltem magamat, hogy a régi öregek ott voltak mellettem. Elkészült két fejezet, amit úgy véltem, folytatni érdemes, sőt kell is. És így született meg a regény. Az volt számomra a legfontosabb, hogy mindent egy gyerek szemével lássak, ne a mostani tekintetemmel. Például, ahogy a gyerek látja, hogyan deportálták a falu lakóit. Nem volt olyan ház, ahonnan ne lett volna valakinek rokona, testvére. Az egyik nagybátyám 1945 nyarától ’49-ig volt ott, korábban kilencven kilónál is nehezebb volt, negyvenöt kilóval jött vissza egy rossz orosz katonaköpenyben, amelyen több volt a lyuk, mint a szövet.
– Ezért nem akart hát a Szovjetunióban tanulni?
– Igen, és meg is lett a következménye, nem engedtek kitűnő érettségivel egyetemre. Így lettem szakképzett lemezlakatos Egerben, Miskolcon, Csongrádon, Debrecenben, míg el nem hagytam 1957-ben Magyarországot.
– A versekkel továbbra is próbálkozott?
– Amikor az ember a gimnázium után hirtelen bedarálódik egy munkásközösségbe, túlságosan keményen reá zúdul minden. Az, hogy érettségizett melós voltam, a többieknél nem volt jó pont. Az első napi munkám az volt, hogy százkilós drótgöngyölegeket gurítottam át az udvar egyik oldalába, ott lemértem, majd átgurítottam az udvar másik oldalába. Estére nem tudtam vacsorázni, mert a kezemet nem bírtam megemelni. Ilyen körülmények között írni, olvasni nehéz, szinte lehetetlen. Amikor megszereztem a lemezlakatosi diplomámat, elküldtek kiküldetéses szerelőnek, onnantól kezdve nem volt otthonom, de többet kerestem, mint a többiek, s nem volt közvetlen főnököm. Így kerültem Budapestre 1956 nyarán, ahol a Palace Szállodában volt a lakásunk, a hatodik emeleten. Ötvenöttől kezdve elkezdtem írogatni, persze mint vidéki munkásnak publikációs lehetőséget találni szinte lehetetlen volt. Egy régi világban jobb lapokat látott ismerősömnek megmutattam, hogy miket írok, ő elvitte a munkáimat Illyésnek, Dérynek. Aztán, azt hiszem, Déry mondta: próbálkozzon prózával a gyerek. Akkor semmi különösebb biztatót nem mondtak.
– S aztán 1956 után menekülnie kellett.
– Ama szép napon az 1956-os október 23-i tüntetőkkel úgy találkoztam, hogy mentem volna haza a szállodába. Olyasmiket mondtak, ami kedves volt a szívemnek: például: ruszkik, haza, s nyomban beálltam a sorba. Elmentem a tüntetőkkel együtt a Sztálin-szoborig, segédkeztem abban, hogy eltaszigáljam az embereket a szobor közeléből, hogy ha ledől, agyon ne verjen valakit. Megismerkedtem az MTI nyíregyházi tudósítójával, aki az egyik unokatestvéremnek udvarolt. Mondta, hogy fotózni szeretne, kérte, hogy nem segítenék-e neki. Az egész forradalmat úgy éltem át, hogy fotóztunk, Ő félénk, kicsi ember volt. A tankokat például úgy fényképeztük, hogy ő a hátam mögött állt, én karba tettem a kezem, s mögülem fényképezett. Bejártuk a várost s minden helyszínt. A társaim a szállodából csak lassan szállingóztak haza Egerbe, én eközben jöttem-mentem, először ott voltam az Izabella utcai foglyok kiszabadításánál és számos ismert eseménynél. S este, mikor hazatértem, meséltem a társaimnak. Ők, amint visszatértek Egerbe, fűnek-fának elmondták, milyen nagy hős voltam, ott voltam mindenütt. S ez lett a vesztem. A munkahelyemen mondták többen is, hogy kerestek az ávósok, úgyhogy jobb lenne eltűnni.
– Hogyan finomult a valóság szépirodalommá?
– A legmodernebb verseimben is benne vannak a velem történt események, nem egyenes vonalúan, hanem összetett módon. Egy darabka itt, egy darabka ott. Például a láp szaga a képverseimben is szerepel. A deportáltakról szól egy új versem is, amit éppen most fordítok franciára. Egy unokatestvérem elmondta, hogy jeget vágattak velük az oroszok, nagy jégtömböket negyvenfokos hidegben. Ez benne van a versemben, ha nem is egy az egyben. Én nem vagyok az a fajta író, aki szeret mindent kipakolni. Ezra Poundnak van egy találó mondása: Mi a költészet? Az értelem tánca a szavak között. Nálam mindez úgy történik, hogy egy gyertyányi fény feljön a mélyből, s lassan körbevilágít. Nekem a versben nem a mondanivaló s nem is a forma a legfontosabb, hanem a költői logika. A költői logika azt jelenti, hogy bármelyik szó, bármely pozícióban csuklószerepet játszhat úgy, hogy ami korábban egy irányba ment, egyetlen szótól egész más irányba fordul. A mostani verseimben úgy vagyok avantgárd, hogy visszatérek a XVIII. századi vizuális költészet hagyományaihoz.
– A jelenlegi új, könyvheti könyvének címe: Avantgárd szemmel – Zadkine-tól Záborszkyig. Mit takar ez?
– Ossip Zadkine a huszadik század elejének egyik legnagyobb szobrásza, Picassóék társa, barátja, a párizsi művészeti élet nagy alakja volt. Nekem megadatott hogy húsz-egynéhány éves koromban bekerültem a műtermébe, s elértem, hogy készíthettem vele egy interjút. Orosz volt, s azzal loptam be magam a szívébe, hogy el tudtam szavalni Puskin Szibéria című versét oroszul. Beszélgetek a kötetben továbbá Záborszky Gábor festővel, Haraszty István mobilszobrásszal. A kötetzáró eszszében megjelenítettem a párizsi Défense negyedet, amit a turisták kikerülnek. Azt próbálom elmondani, mennyi gyönyörű műalkotás látható ott. E rendhagyó interjúkban, esszékben nem művészettörténészként, hanem költőként, a tudományosság homlokszorító vaspántjai nélkül éltem meg mindazt, amiről új könyvemben írtam.
origo.hu
Elgázolt egy embert a vonat Kecskeméten
