Összmagyar

Többször is feltettem magamban és magamnak a kérdést május 30-án, szombaton Dunaszerdahelyen: mit keresek én pünkösd hétvégéjén Csíksomlyó helyett a Felvidéken? Az apropót a Kárpát-medencei diákbajnokság regionális labdarúgódöntője adta, a választ a fenti felvetésre pedig számos, az eseményhez kapcsolódó részlet és személy.

Megcsörren Csepi Nándor telefonja, és felcsendülnek a Fradi-induló kezdő taktusai. Gondolom én. Ám hamarosan kiderül, ez az Ekel-induló. Igaz, a két dallam megegyezik, a szövegben azonban jelentős eltérések lelhetők fel. Hisz az előbbi úgy kezdődik: „Hajrá, Fradi, hajrá, Fradi, hajrá, fiúk, mert fő a győzelem!”, az utóbbi pedig így: „Hajrá, Ekel, hajrá, Ekel, hajrá, fiúk, mert fő a győzelem!” Na, ugye. És a két címer is egészen más. Igaz, az ekelit is öt zöld és négy fehér mező osztja kilenc sávra, és alul ott virít a három legendás E betű, de az alapítás éve itt 1899 helyett 1933, és a körívben FTC helyett FC Ekel olvasható. A Ferencváros angol tulajdonosai számára szerveznék is mindjárt egy tanulmányutat ide, a nyitrai kerületbe, hátha a saját szemüknek elhinnék, micsoda értéket kaparintottak meg, mi is az a Ferencváros.
Persze kezdjük onnan, mi az az Ekel. Ma már ezt sem árt tisztába tenni. Mert egy ideje írják, mondják úgy is, hogy Okolicna na Ostrove. Komáromtól húsz kilométerre északnyugatra, az Alsó-Csallóközben fekvő, 1483 lelkes település. És tényleg nagyon lelkes. Érthetően, mert ottjártunkkor a község két futballcsapata is sorsfordító mérkőzést vív. A felnőttek az ötödosztályból igyekeznek feljebb, és mivel két ponttal vezetik a tabellát, hazai pályán elég lenne számukra a döntetlen is. A ki az ellenfél kérdésre Csepi klubelnök minden hátsó gondolat nélkül vágja rá, hogy egy szlovák csapat, aminek, mint máris taglalni kezdi, számára a játékvezető-küldés szempontjából lehet jelentősége. Ugyanezen a délutánon a tizenöt éven aluliak a Kárpát-medencei összmagyar diákbajnokság felvidéki regionális döntőjét játsszák Dunaszerdahelyen, a DAC–Zilina szlovák első osztályú derbi előmeccseként Bátorkeszi hasonló korú fiataljaival.
Bár hogy hasonló korúak-e, az nézőpont kérdése. Jó páran legalább egy évvel fiatalabbak, és ez ilyenkor még rengeteget számít. Akár nyolcgólnyit is. Mert a már a kezdőrúgás előtt csatakiáltásokat harsogó ekeliek végül nyolcat rámolnak be a joggal riadt ellenfél hálójába. Amilyen biztos, hogy Bátorkeszi nevének utótagja a honfoglalás után a környéken letelepedett keszi törzsből ered, olyan valószínű, hogy az előtagot nem a futballpályán érdemelték ki a helyiek. Ez persze csak poén, de nem helyénvaló, mert a 8:0-s végeredmény valójában kissé elkeserítő. Még a győztes számára is. Azt sugallja ugyanis, hogy az elsőségért nem kellett megszakadni.
Pedig Kű Lajos fő szervező, egykori válogatott és ferencvárosi labdarúgó zseniális ötlete, a Kárpát-medencei összmagyar nemzeti diákbajnokság többet érdemelne. Nem a trianoni határokon túl, hanem azokon belül. Odaát ugyanis megvan a lelkesedés, a részvételi hajlandóság, hiányzik viszont hozzá a pénz, amelyet itt kellene, illene biztosítani. Akár mecénásoknak, akár az államnak. Akkor nem fordulhatna elő, hogy Száraz Béla, a felvidéki szervező így sopánkodjon: „Sajnos nem sikerült annyi csapatot mozgósítani, amennyi örömest eljött volna, mert hiányzott hozzá a pénz. Biztosan az én hibám is, elégedetlen is vagyok magammal, de például hiába kérleltem a párkányiakat, hogy nevezzenek be, jó a csapatuk, azt mondták, értsem meg, nem tudnak, mert az utazásukhoz legalább háromszáz euró kellene, annyi meg nincs.” Szlovákiában hivatalos forrásból valóban bajos előteremteni több mint nyolcvanezer forintot valamire, ami összmagyar. Fájdalom, nálunk ugyanez a helyzet.
Az érdeklődés pedig valóban összmagyar, és Kárpát-medencei is. A mérkőzés szünetében Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának stratégiai alelnöke azonnal rááll, hogy itt marad az eredményhirdetésre, Kű Lajos azért a biztonság kedvéért még hozzáteszi, innen Pozsony úgyis csak ötven kilométer. „Annyi, de most szombat délután van, én meg csütörtök reggel jöttem el otthonról. De természetesen ott leszek a díjátadáson” – mondja Duray, és nem sokkal később már vacsorára invitálná a társaságot. Várhidi Pali bácsi, az Újpest hajdani legendás edzője, még korábban az Aranycsapat tartalékja – aki 78 évesen is járja a bajnokság előcsatározásainak legeldugottabb helyszíneit is – éppen arról anekdotázik a tátott szájjal bámuló fiataloknak, milyen szörnyű volt az 1954-es világbajnokság magyar–német döntőjén a berni lelátón ücsörögni, miközben válogatottunk második sora is úgy „ment”, hogy edzőmeccsen kilenc gólt vágott a házigazda svájciak A csapatának. Egy sorral előttünk Döbrentei Kornél Jászai-díjas, alternatív Kossuth-díjas költő szorít a bátorkesziek becsületgóljáért, röviddel az után, hogy az ünnepélyes megnyitón úgy köszöntötte a srácokat, mintha az édesapjuk lenne. „Az anyaország üdvözletét hozzuk, tudjátok, érezzétek, hogy szeretünk benneteket, figyelünk rátok” – mondja, és a meccs lázában égő fiúk erre felkapják a fejüket: szokatlan ez a hang.
Kű Lajos más jellegű beszéddel rukkol ki. Ő néhány évszázada minden bizonnyal hittérítőnek szegődött volna. Az eredményhirdetést a felnőtt bajnoki összecsapás szünetére időzítik, hadd ámuljon a dunaszerdahelyi stadion népe az ekeliek dicsőségén, de éppen ekkor leszakad az ég, özönvízszerű eső zúdul a gyepre. A józan földi halandók fel is vetik, vegyék át a csapatok az érmeket az öltözőfolyosón, de Kű rávágja, nem szabad őket ettől az egyedi élménytől megfosztani, és mivel a játékosok egyetértenek vele, büszkén indulnak ki a viharba, a kezdőkörbe. Kű ott sem alkuszik: ötperces szónoklatban méltatja a győztest és a vesztest, és mivel azok sem tarthatnak maguk fölé húsz-egynéhány esernyőt, ő sem teszi. Pillanatnyilag mindenesetre nincs túl nagy keletje annak a két doboz jégkrémnek, amelyet a közeli Bogya község polgármestere küldött a résztvevőknek. Ravasz Ödönnel amúgy életemben egyszer találkoztam, akkor is néhány szó erejéig, de amikor bemutatkoznék neki, megelőz, és örömmel üdvözöl: „Szevasz, mi már ismerjük egymást.”
Valóban. Itt percek alatt évtizedekre szóló barátságok köttetnek. Hiszen mi már tényleg ismerjük egymást; legfeljebb eddig, sokáig nem tudtunk erről.
Egy héttel korábban rendezték a délvidéki régió döntőit, Szabadkáról és Zentáról most négyen is eljöttek ellenfél-, azaz inkább barátnézőbe, és hitetlenkedve húzzák magukon egyre szorosabbra a kabátot. „Errefelé máskor is ilyen hideg szelek járnak májusban?” – kérdik ugyanazzal a csodálkozással, akár több mint három évszázada a Csáktornyáról Trencsénbe vetődött és ott didergő Zrínyi Ilona. Az álmélkodás azonban elsősorban a szurkolásnak jár ki. Csak három-négy ezren biztatják a gárdát a szokásos hat-hét ezerrel szemben, de folyamatosan és harsányan, a rigmusok és az érzések olyanok, mintha a magyar válogatott játszana. A tavaly november 1-jei botrány, a Slovan Bratislava látogatása apropóján vezényelt rendőrroham óta ugyan piros-fehér-zöld zászlót tilos lobogtatni, de egy-kettő azért így is akad belőle, és szalagok, karpántok, egyéb, alig rejtett utalások tucatjai pótolják a tiltott jelképeket. Csak éppen azt nem éneklik, hogy „zöld erdő harmatját, piros csizmám nyomát hóval lepi bé az tél…”
Nem véletlenül vált reszelősre Nagy György hangja. Csetfalva tizenhat év után nyugdíjba vonult polgármestere a Kárpátaljáról, a Beregszászi járásból érkezett a nagy napra, és így lelkendezik: „Csak ezért megérte eljönnöm, hogy ezt halljam, mert biztos vagyok abban, hogy az egész Kárpát-medencében egyetlen első osztályú csapat mérkőzésén sincs ilyen magyar B-közép. Slota vagy bárki más a fejére állhat, Dunaszerdahely akkor is magyar város marad. Mint ahogyan mi otthon, Kárpátalján is megmaradunk százötvenezren magyarnak, mert lehet, hogy egyesével bedarálnának minket, de ilyenkor, közösségben mindig rádöbbenünk az erőnkre.”
Hazafelé azért persze még beugrunk Ekelre, hogy megtudjuk, az ottani meccs nyolc perc után a felhőszakadás miatt félbeszakadt. Úgyhogy jól választottunk.
Nemcsak ezzel, hanem azzal is, hogy pünkösd dacára ezúttal nem kelet, hanem észak felé vettük az irányt. Ahol a trianoni határt átlépve háromszáz kilométer helyett elég háromszáz métert megtenni, és magyar szóra máris csak magyar szó felel. A többi most nem számít.
Szlovákok, szándékos félreértések, félremagyarázások ellen egészen felesleges hadakozni.
Elég, ha mi tudjuk, hogy nem valakivel vagy valamivel szemben vagyunk és maradunk magyarok.