Sokkterápia lengyel módra

Először 1983 nyarán jártam Lengyelországban, középiskolai diákcserén. Öt napig egy lengyel családnál laktam, ahol feszengve vártam a közös étkezéseket, mert húsféleségekben bővelkedő „terülj, asztalkám” várt minden alkalommal, miközben nap mint nap szembesültem azzal, hogy üresek a húsboltok. Akkor már tudtam, hogy jegyrendszer van, a hús és a felvágottak mellett például a vajra, a lisztre, a cigarettára, a benzinre is. Házigazdáim viszont a lengyeleknél megszokott szívélyes vendéglátásban részesítettek. Szó szerint rakosgatták a tányéromra a jobbnál jobb falatokat, én pedig kénytelen voltam elfogyasztani mindazt – hogy meg ne sértsem őket –, amiért hosszú órákat álltak sorba vagy összekuporgatott keményvaluta-tartalékukat apasztották a dollárboltokban vásárolva.
Egy következő lengyelországi utazásomon próbaképpen műmézet és a valódi csokoládé helyett forgalmazott úgynevezett csokoládészerű terméket vásároltunk. Leírhatatlanul rosszízű volt mind a kettő. Egyszer kíváncsiságból valamiért beálltunk egy kígyózó sorba, akkor döbbentünk rá, hogy a gazdasági ínség komoly megélhetési forrássá vált. Odajött hozzánk egy nyugdíjas úr, aki felajánlotta, hogy némi fizetség fejében szívesen helyettesít minket, addig nyugodtan intézhetjük egyéb dolgainkat. Ezek után meg sem lepődtünk, amikor megtudtuk, hogy a lengyelek bizonyos magántranzakciókat – lakás- vagy autóvásárlást – dollárban intéznek, gyakorta abban is számolnak. Természetesen viccek is terjedtek a sanyarú helyzetről:
1. Bemegy a vevő egy varsói húsboltba.
– Kérek fél kiló lecsókolbászt – mondja az eladónak.
– Nincs – hangzik a válasz.
– Akkor kérek hatvan deka kenőmájast.
– Az sincs, csak az van, amit itt lát.
A vevő ránéz a falra kiakasztott lengyel címerre: – Akkor kérem a sasnak a felét!
2. Miben különbözik a háború előtti húsbolt a háború utánitól? A háború előtt a cégtáblára azt írták: „Hentes”, bent meg ott volt a hús. Most a cégtáblán az áll: „Hús”, bent pedig csak a hentes van.
1988 és 1992 között lengyel–történelem szakos ösztöndíjasként öt szemesztert töltöttem el a Varsói Egyetemen. A bejelentkezéskor nemcsak a diákigazolványt és a kollégiumi beutalót kaptam meg, hanem mindjárt az aktuális havi húsjegyet is, ami összesen 2200 gramm hús és felvágott megvételére jogosított fel. Általában nem használtam fel az egészet, mivel engedélyt kaptam arra, hogy a varsói magyar nagykövetség által működtetett úgynevezett magyar boltot látogathassam – az árut kamionok hozták otthonról. Viszonylag nagy keresztösszeget biztosítottak a számomra, így lengyel barátaimnak is rendszeresen vásároltam, úgy éreztem, valamit törlesztenem kell az előző évek vendégszeretetből.
Mindezt azért írtam le, hogy érzékeltessem: 1989-ben nemcsak a politikai, hanem a gazdasági rendszerváltás is elkerülhetetlen volt Lengyelországban.
n
1989 augusztusában Tadeusz Mazowiecki vezetésével alakult meg az első nem kommunista kormány csaknem fél évszázad óta. A miniszterelnök talán legfontosabb választása egy addig szélesebb körben ismeretlen fiatal kutatóra esett a varsói Tervezési és Statisztikai Főiskoláról; Leszek Balcerowicz pénzügyminiszter s egyben miniszterelnök-helyettes lett. Az ő nevéhez fűződik annak a gazdasági csomagnak a megvalósítása, amely alig néhány év alatt kiemelte Lengyelországot a csődből. A kormány színes egyéniségének bizonyult, és kiemelt szerepet játszott a sokkterápia miatti társadalmi elégedetlenség lecsillapításában Jacek Kuron, aki a munkaügyi és szociálpolitikai tárcát irányította. Jóllehet egyikhez sem értett sokat, de szakmailag felkészült munkatársakkal vette körül magát, akiknek csak ritkán avatkozott bele a tevékenységébe. Kuron nem volt szakember, de képes volt a kormányprogram rá eső részét megvalósítani, emellett tudott szólni az emberekhez, s ha esetenként nem is győzte meg őket, legalább a bizalmukat megszerezte. Ő lett az első politikus, aki miniszterségéhez rendkívül ügyesen használta fel a televízió nyújtotta lehetőségeket. Hetente jelentkező műsorát – amelyet ellenfelei „tévés esti mesének” hívtak – tömegesen nézték.
A demokratikus Lengyelország leendő nemzetközi pozíciója döntően attól is függött, sikerül-e az átmenet a kommunista gazdaságból a kapitalistába, végre tudják-e hajtani a gyökeres fordulatot ezen a téren. Balcerowicz 1989 decemberében nyújtotta be a parlamentben tizenegy pontból álló, a jogi megalapozással együtt mindössze négy hónap alatt előkészített csomagját, ami egyebek között a pénzügypolitikát, a vállalatok tevékenységét, az adókat, a deviza- és vámszabályokat, valamint a bankszektort érintette. Az érvénybe lépés időpontját 1990. január 1-jére tűzte ki.
Balcerowicz elsődleges feladatának a lassan hiperinflációba átcsapó pénzromlás megfékezését tartotta. A vállalatoknál progresszív adót vezetett be a bérek normatív mértéket meghaladó emelése után, szigorúan rögzítette a dollár árfolyamát, felemelte a kamatlábakat és csökkentette a deficites népgazdasági ágakba áramló állami dotációt. Mindez igazi sokkterápiának bizonyult. Az árak januárban 40-50 százalékkal nőttek, az infláció decemberhez képest mintegy 80 százalékot tett ki. Az év folyamán a munkanélküliek tábora egymillió fővel gyarapodott. Már január végén állami ellenőrzés alá kellett vonni a liszt és a péksütemények árát, mert szédületes tempóban emelkedni kezdett. A társadalmat teljesen felkészületlenül érte egy ilyen drasztikus lépés, nem csoda, hogy az elégedetlenség sztrájkokban és különféle tiltakozó megmozdulásokban öltött testet.
Balcerowicz nagy pszichikai kitartással és vaskövetkezetességgel védte elképzeléseit. Nem engedett a minden oldalról érkező nyomásnak, a támadásoknak. Az első eredmények már néhány hónap múltán megmutatkoztak: előbb az infláció növekedését, majd magát a pénzromlást is sikerült megfékezni, ez utóbbi például 1990 márciusában hat százalék volt.
A reformok nagy vesztesei főleg a keleti, amúgy is elmaradott régiók lakói, s közülük is leginkább a mezőgazdasági termelők közül kerültek ki. Hirtelen több részre szakadt a társadalom: létrejött a munkanélküliek két és fél milliós tábora, másrészt pedig folyamatosan bővült a tehetősek és a nagyon tehetősek még így is viszonylag szűk rétege.
Ilyen radikális és fájdalmas terápiát csak a Visztula mentén hajtottak végre – a lengyelek tiszteletre méltó áldozatvállalása mellett –, így az ebből fakadó gazdasági sikereket is csak Varsó tudta felmutatni. Amikor Balcerowicz ismertette programját, kijelentette, hogy „ennek nyomán a színlelt életet a sikeres élet váltja majd fel”. Ez anynyiban feltétlenül igaz, hogy megszűnt a jegyrendszer, az idegőrlő sorban állás a boltok előtt, az eladók megvesztegetése. Az üzletek a reformok nyomán szinte varázsütésre megteltek áruval, az éves infláció 1997-re már egy számjegyűvé zsugorodott, s manapság csupán rémálomnak tűnnek az 1980-as évtized sivár hétköznapjai.