Harminc-harmincöt év fölött garantáltan nincs olyan, cimbalmos zenét játszó, számottevő népzenész, aki ne dolgozott volna együtt Balogh Kálmánnal, és ezt a kijelentést nyugodtan kiterjeszthetjük az egész világra. Balogh Kálmán ugyanis nem csak hazai pályán emelkedik ki. Ha hangszere közismertebb, népszerűbb volna, vagy mondjuk a felkapottabb klasszikus pályát választja, akkor most egészen biztosan a világ tíz legkiválóbb zenésze között emlegetik.
Most, amikor ötvenéves születésnapját ünnepelte a Művészetek Palotájában, a számos, általa magas színvonalon művelt műfaj közül elsősorban a gyökereket, a folkot emelte ki, az első részben az autentikus magyar népzenét, a másodikban pedig az utóbbi éveket meghatározó külföldi projektjeit mutatta be, mint például Alan Bernnel való együttműködését és a weimari zsidó fesztivált, vagy éppen a bolgár Peter Ralcsevvel közös munkásságát. De természetesen nem maradt ki a román, a moldáviai, a görög zene, és méltán híres együttese is a színpadra lépett, a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band.
Balogh Kálmán rendkívül természetes, őszinte és közvetlen, emberként és zenészként egyaránt. Emberfelettinek tűnő technikai virtuozitása, zenei kreativitása és lélekig hatoló muzikalitása nélkülöz mindenfajta mesterséges csillogást, annak ellenére, hogy ha valaki, hát ő még ezt is megtehetné. Talán ezért is olyan átütő a játéka, hiszen nemcsak a keze, hanem a lelke is benne van.
Nekünk, magyaroknak az az óriási szerencse adatott, hogy a cimbalmot általa ismerhettük meg, és ő alaposan átalakította a képet a hangszer határairól, még az autentikus népzenében is, ahol pedig könnyen azt hihetnénk, inkább csak a hegedű megerősítésére való ez a kicsit csörgő, kicsit kattogó húrozott faláda. De nem, Balogh Kálmán a hárfával, a zongorával, a csembalóval, a tamburával, a kobozzal, a harangjátékkal, a csengettyűvel is képes megtévesztően hasonló hangszínt kihozni a cimbalomból, és ezzel olyan sokat tesz hozzá a vonósbandához, hogy később már egyenesen hiányzik a fülünknek, ha nincs jelen ez a hangzás. Székivel kezdett, Sebestyén Márta és Berecz András ritka kettősével, Vizeli Balázs, Mester László és Doór Róbert vonóstriójával. „De szépen szól a cimbalom…” – kezdődött a népdal szövege, nem véletlenül, hiszen tudjuk, Széken a XX. századi gyűjtések már nem találtak cimbalmot. Az volt az érdekes, hogy mégis teljesen autentikusnak tűnt a hangzás, ehhez pedig olyan fokú stílusismeret szükséges, ami tényleg keveseknek a sajátja. Beszélhetnénk persze a rábaközi, a székelyföldi dallamokról, a Berecz-féle meséhez improvizált aláfestő zenéről, az autentikus cigány összeállításról, ahol Sebestyén Márta egy harminc évvel ezelőtti fellépését idézték meg szájbőgővel, kannával, mégis talán a legérdekesebb a két „hommage-szám” volt, a saját kompozíciója őt a pályán elindító nagybátyja, Balogh Elemér emlékére, és a híres soproni cimbalmosra, Tendl Pálra emlékező virtuóz összeállítása.
A második rész a cimbalom görög rokonát is megmutatta, Sebestyén Márta kalauzolásával még a görög és a magyar népzene közötti összefüggésekre is rávilágított. Balogh Kálmánnál a tárgyi és a technikai tudás érzékenységgel párosul, és ebből arra is következtethetünk, mitől annyira mások és mitől olyan jók az általa képviselt világzenék, feldolgozások. Beszélhetnénk Peter Ralcsevről, vagy éppen Alan Bernről, mindkettőben a harmonikához igazodott a cimbalom, mégis egészen másképp. Döbbenetes erejű volt a bolgár rész, vagy éppen a Balogh Kálmánhoz hasonlóan minden nép zenéjében otthonosan mozgó Sebestyén Mártával előadott román csokor.
(Balogh Kálmán 50, MűPa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 23., 19.30.)
origo.hu
Üzentek Magyar Péternek: A gyermeknevelés és a gyermekvédelem nem politikai show-műsor
