Lukács Ervin visszaemlékszik: „Nos, hát elmentem (…) a felvételi vizsgára, de csak azért, hogy egyszer az életben élő zenekart vezényelhessek. (…) Egy tételt vezényeltem, mire Somogyi (Somogyi László Kossuth-díjas karmester) leállított. (…) A vizsgáztatás következő részében ő hívott ki egyeseket, és különféle feladatokat adott nekik. Engem nem hívott. (…) Vettem a bátorságot, és megkérdeztem: »Én miért nem dirigálhattam még valamit, amit a tanár úr kér?« Mire nyugodtan így felelt: »Mert teljesen felesleges lett volna. Abban a pillanatban láttam, hogy karmester, ahogy fellépett a dobogóra.« Huszonhárom éves voltam – ötödéves orvosi egyetemista.”
Lukács Ervin karmesterségre született, és bár hosszú ideig más pályára készült, titokban kezdettől foglalkoztatta az az ábránd, hogy egyszer mégis felléphet a karmesteri dobogóra. Az orvosi egyetem és a katonaság mellett végezte el a Zeneakadémiát, és alighanem minden egyes ezzel kapcsolatos története, anekdotája óriási hírértékkel bír a kor zenei életének társadalmi közegéről. Az, hogy Várkonyi Judit Palánkay Klára után az ő emlékiratainál is bábáskodott, valószínűleg ma még felbecsülhetetlen.
Klasszikus értelemben emlékirat ez a könyv, egyes szám első személyben fogalmazva, amely Lukács Ervin szájából, Várkonyi Judit tollából tárul az olvasó elé, mint egy klasszikus interjúbeszélgetés, kérdések nélkül. Kellően olvasmányos, jólesően elkalandozó, de azért mindig visszatér a főtémához. Nemcsak mesél, tanít is: szakmai kérdéseket világít meg, saját zenei elképzeléseit magyarázza, műveket elemez, műfajok előadói gyakorlatához fűz megjegyzéseket, a Don Giovannit például olyan szemszögből vizsgálja, amit nem lenne érdektelen a zenetörténeti órák anyagába is bevonni. Olyan vallomás ez hivatásról, karmesterségről, szakmai állásfoglalásról, nagy művészekről (Yehudi Menuhinról, José Carrerasról, Placido Domingóról, Renato Scottóról), tanítványokról, amit kevesen és csak ritkán fogalmaznak meg, s ilyen értelemben túlmutat Lukács Ervin életpályáján is. Ahogy olvassuk szerény szavait, egyszerű és kedves megfogalmazásait, nemcsak a művészt, de az embert is megszeretjük. Úgy érezzük, mint Somogyi László azon a bizonyos felvételin: kétség sem fér ahhoz, hogy Lukács Ervin született karmester.
Hasznos az a néhány kritikarészlet, ami a kötetet a megfelelő ponton gazdagítja, de egy későbbi pontos életrajz vagy kortanulmány elkészítéséhez sem mellékes az a függelék, amely az általa vezényelt premiereket, lemez- és tévéfelvételeket, fontosabb koncerteket rögzíti.
(Várkonyi Judit: A Maestro – Lukács Ervin emlékezik. Európa Kiadó, 2009., 3900 Ft.)
origo.hu
Elgázolt egy embert a vonat Kecskeméten
