A látvány nem mindenható

Azt mondják, hogy most az opera krízisét éljük, de sokkal inkább a kritikusok válságáról van szó – vallja Christian Franz, a budapesti Wagner-napok egyik legtöbbet foglalkoztatott tenorja, akit már az első alkalommal, 2006-ban a Parsifal címszerepében ismerhettünk meg. A világhírű Wagner-énekes nem ért egyet a Ring négy egymást követő napon történő bemutatásával, mégis az évad csúcsának tartja a MűPa-béli fellépését és az itteni rendezést.

Hogyan lett Wagner-énekes? A hangja predesztinálta erre, vagy egyszerűen beleszeretett Wagnerbe?
– Nálunk, németeknél Wagnert választani általában kézenfekvő. Én azonban nem tartom magam a szó szoros értelmében Wagner-énekesnek, hiszen más szerzőktől is szívesen énekelek.
– Wagnert nehéz és speciális is énekelni mondjuk Mozarthoz képest. Mi kell hozzá? Kiből lesz jó Wagner-énekes?
– Wagner szerepei hihetetlenül hosszúak, és ehhez hang szempontjából nagyon jó kondícióban kell lenni. A legfontosabb azonban, hogy az énekes kellően rá tudjon hangolódni pszichológiai értelemben a szerepére, eggyé tudjon olvadni vele. Itt van például Loge, aki két méter magas, és hosszú haja van. Annak ellenére, hogy manapság divat, ezt a szerepet nem lehet finomkodva énekelni, az énekesnek tudnia kell, hogy ez a stílus Wagnernél nem működik.
– Sok Wagner-szerepe közül melyik a legkedvesebb?
– Loge különleges örömöt szerez nekem, mivel ez a szerep alapvetően különbözik a többitől, de mindegyiket nagyon szeretem, nem is tudnék választani. Wagner szereplői mind nagyon emberiek. Nem feketék-fehérek, mint más operákban, ahol a hősnek csak a legjobb tulajdonságok jutnak. Az ő hőseiben az istenitől az ördögiig minden jellemvonás megtalálható.
– Vannak szerepálmai?
– Pfitzner Palestrinája, Britten Peter Grimesa, Verdi Stiffeliója. Stiffelio szerepére különösen vágyom, ő egy vallási fanatikus, aki két lábbal a földön áll, és mindent elkövet azért, amiben hisz.
– 2001 óta a Ring összes Wagner-szerepét énekli. Melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatai?
– Számomra a budapesti Wagner-napok az évad csúcspontja, egész évben ezt várom. Énekeltem már a New York-i Metropolitanben, Bayreuthban, de a Művészetek Palotája számomra mégis mindennek a teteje, egyszerűen fantasztikus. Az itteni Ring ugyanis nem egy félig szcenírozott produkció, ez egy nagy félreértés. Schörghofer rendezése valójában egy duplán szcenírozott előadás, ahol teljes mértékben jelen kell lenni a történetben. Az idén a MET-ben személyesen is megismertem végre Otto Schenket, aki 1986-ban rendezte azt a Ringet, amiben most játszottam. Hihetetlen élmény látni az arcán a diadalt és a félelmet, amikor Hagen leszúrja Siegfriedet. Schenk régimódi rendező, régi klisékkel dolgozik a színpadon. Ennek ellenére modernebbnek tartom, mint sok harmincévest, akik absztrakt képekben gondolkodnak. Schenk ugyanis elvárja, hogy szellemileg is megfelelőek legyenek az énekesek, hiszen tulajdonképpen fejben kell megvalósítani az elképzeléseket, nem pedig a külső környezettel, és ezek a csak látványra alapozó előadások sokszor nagyon üresek.
– Feltételezem, hogy máskor is énekelt már többekkel akár az idei, akár az előző évek szereposztásából. Mennyire szűk a nemzetközi „Wagner-elit”?
– Ma már sokkal többen énekelnek Wagnert, mint 40-50 éve, de az a kör, ahová az igazán jók tartoznak, elég szűk. Nem mindenki Wagner-énekes, aki Wagnert énekel. Sokszor külső szempontok szerint választanak szereplőt, és nem azt figyelik, hogy az illető gondolkodása és hangja mennyire felel meg az adott szerepnek.
– Wagner négy egymás utáni napra szánta a Ring előadását, erre mégis ritkán van alkalom, nálunk viszont Fischer Ádámnak sikerült hagyományt teremtenie ebből.
– Ez az egyetlen negatívum Budapesten, Wotannak, Siegfriednek és Brünnhildének ugyanis ugyanannak az előadónak kell lennie, máskülönben nem érződik a személyiség fejlődése. Vasárnap például én voltam Siegfried, szombaton viszont egy kollégám, aki ugyan nagyon jó énekes, de egyébként semmi közünk egymáshoz, egészen más emberek vagyunk. Bayreuthban az a szokás alakult ki éppen ezért, hogy A Rajna kincse és A walkür van csak közvetlenül egymás után, aztán egy nap szünet késéssel játsszák a Siegfriedet és újabb egy nap szünet után Az istenek alkonyát. Úgy nagyon szívesen eléneklem az egészet, így viszont nem lehet és nem is lenne jó. Rövid idő alatt három különböző személyt jelenítek meg a színpadon: csütörtökön Logét, pénteken Siegmundot, majd pedig Siegfriedet, és ez nagyon nehéz. Nekem ugyan örömet okoz, csakhogy ez nem ideális.
– Ezek szerint nem is tartja reálisnak az eredeti elképzelést?
– Nem minden énekest érint ennyire a probléma, de a Sigfriedeket igen, hiszen mindkettő nagyon nehéz szerep. A Brünnhildéket is: A walkür mély és kényelmes fekvést ad az énekesnek, de a Siegfriedben Brünnhildének nagyon magas szólama van, és bizony idő kell a hang átállításához, s utána meg azért kell még egy nap szünet, mert Az istenek alkonyában nagyon hosszú Brünnhilde jelenléte.
– A budapesti Wagner-napokon ön az egyik legfoglalkoztatottabb énekes. Hol helyezi el a zenei világ ezt a rendezvényt a többi Wagner-fesztiválhoz képest?
– Úgy tartja a szakma, hogy itt van az opera jövője. Elég, ha megnézzük a nemzetközi sajtót, egyre több kritikus jön csak, hogy ezeket az előadásokat lássa. Azt mondják, hogy most az opera kríziskorszakát éljük, de sokan úgy gondoljuk, hogy inkább a kritikusok válságáról van szó. Érdemes megnézni, hogy többnyire kik írják az operakritikákat. Olyanok, akik csak akkor kapják fel a fejüket, ha valami őrültséget látnak, de képtelenek a dolgok mélyére látni. Tíz éve rossz kritikákat kapok én is, de már megszoktam, nem törődöm velük.