Hattyúdal a Balaton utcából

Egy nyugat-európai vagy amerikai legénységi katona nagyjából ötször annyit keres, mint a magyar hadseregben szolgáló hasonló beosztású, rendfokozatú és feladatkörű társai. A NATO fejlettebb tagállamaiban pedig vannak olyan tisztek, tiszthelyettesek is, akik akár három-ötezer dollárnak megfelelő öszszeget (fél-egy millió forintot) vihetnek haza minden hónapban. Ezzel szemben a hetekben megjelent cikkeinkre reagálva egy NATO- akadémiát végzett, több nyelven beszélő hadnagy arról panaszkodott lapunknak, hogy képzettsége ellenére a Magyar Honvédségnél kiszúrják a szemét havi 180 ezer forinttal.
Ez azt jelenti, hogy a lakása rezsiköltségeinek kifizetése után még körülbelül két nagybevásárlásra marad pénze a családnak, a havi bér a pótlékokkal és a gyermekek után járó segéllyel együtt is csak a legminimálisabb megélhetésre elég. Ennél is rosszabb helyzetben van a szerződéses katonák nagy része, akik a Honvédelmi Minisztérium (HM) tájékoztatása alapján átlagosan havonta nettó százezer forintot vihetnek haza, egyre lehetetlenebb helyzetben kotorászva a kifizetésre váró sárga csekkek kupacai között.
Mi ebben a meglepő? – kérdezhetik most sokan. Az ország válságban van, és minden hatodik magyar gyermek gyakorlatilag éhezik, egyes vidékeken pedig az is csoda, ha a téli fűtés árát ki tudják gazdálkodni, olyan nagy a munkanélküliség. Az egyik írásunkra reagálva valami hasonlót fogalmazott meg a honvédelmi tárca is. A HM még azt a cinikus megjegyzést is megengedte magának, hogy örüljenek a katonák, hogy ebben a gazdasági helyzetben nem rúgják ki őket. Sőt, Szekeres Imre honvédelmi miniszter még meg is védte az étkezési hozzájárulásukat és a ruhapénzüket a megadóztatástól. A honvédség pedig háromezer jelentkezőt vár a soraiba, vagyis amikor országszerte zárják be a kapuikat a nagyüzemek, a hadsereg a legjobb munkaadó.
A szaktárca arról azonban nem beszélt, hogy a katonák és általában a rendvédelmi szervezetek esetében nincs helye a kegynek vagy a jótékonykodásnak. Olyan bizalmi, nemzetbiztonságot befolyásoló szakmákról van szó ugyanis, amelyeket egy értékeinek védelmére valamit is adó országban mindig átlagon felül kellene megfizetni. Éppen ezért nem példálózhatnak a katonák életkörülményei kapcsán a regionális helyzettel sem. A magyar illetményeknél a környező országok többségében is jóval többet keresnek a szerződéses katonák.
Szekeres Imre ugyanakkor enyhén szólva elárulta magát, amikor jó szokásához híven egy kommunikációs trükkhöz nyúlt, és sajátos módon tudatta a közvéleménnyel, hogy a katonák „kiváló helyzete” ellenére még mindig közel háromezer ember hiányzik a honvédség alakulataiból. Ezen honvédek nélkül ugyanis az Állami Számvevőszék jelentése és a nemrégiben elfogadott Nemzeti katonai stratégia szerint egy idő után még az alkotmányban rögzített alapfeladatait sem lesz képes ellátni a Magyar Honvédség. A HM tehát nem munkaadó, hanem inkább lasszóval fogja a munkavállalókat, a többletjuttatások megmentése pedig nem jótétemény a szocialista miniszter részéről, hanem keserű kényszer. Ezzel érheti el, hogy az elkövetkezendő években legalább azok ne hagyják el a honvédséget, akiket eddig sikerült megtartani a tapasztalt, jól képzett állományból.
Az országos helyzettel a honvédség példája azért sem hasonlítható össze, mert a HM több száz milliárdos éves költségvetéséből óriási pénzösszegek lettek volna adottak a béremelésre ennél a szervezetnél. Egyes vélemények szerint azonban túl sok főtisztet és kampányt kellett finanszírozni ez elmúlt években a HM büdzséjéből elguruló milliárdokból. Lett volna forrás az alakulatoknál szolgálók illetményének megemelésére, ha az nem többnyire strómancégként működtetett minisztériumi nagyvállalatokra, nyugállományból visszajáró vagy csókos tanácsadókra, közhasznúnak nevezett társaságokra, alapítványokra, túlméretezett, fölösleges beszerzésekre, pazarló ingatlangazdálkodásra úszott volna el az utóbbi nyolc évben. Nem beszélve arról a hivatali vízfejről, amelyet a leépítések ellenére sem sikerült a szükséges méretűvé zsugorítani a minisztériumban.
Az elmúlt hetekben cikksorozatban számoltunk be arról, hogy a HM rendelkezésére álló, elpazarolt milliárdokból mennyi juthatott volna fejenként a katonáknak. A megközelítés persze olyan szempontból kifogásolható, hogy a katonák bérére szánt pénzeket más költségvetési kalapból osztják, az arányokon viszont szerintünk érdemes elgondolkodni. Megírtuk, hogy a szaktárca százszázalékos tulajdonában lévő haditechnikai társaságok árbevétele csak a 2007-es évben több mint negyvenkétmilliárd forint volt, de ebből mindössze három-négyszáz millió forintot számoltak el adózás előtti nyereségként. Eközben számtalan nyugállományú tisztet fizettek meg ezek a cégek az igazgatóságokban vagy a felügyelőbizottságokban, sok esetben havi ötszázezer forintos tiszteletdíjért. Kiderítettük azt is, hogy a HM összes főosztályán kétszázezres átlagkeresettel számolva kilencven-, száz-millió forint mehet el a bürokraták fizetésére havonta. Ez viszont még csak egy része a minisztériumi fizetéseknek, hiszen nem számoltunk a háttérintézményekkel, ahol szintén rengeteg a „munkavállaló”. Felhívtuk a figyelmet arra is, hogy a HM közhasznú társaságai mintegy 15 milliárd forintos költségvetési támogatásban részesülnek évente, miközben egyes tevékenységeik közhasznúsága igencsak megkérdőjelezhető. Közel százmilliárd forintra tehető a honvédségnek beszerzett Gripen-vadászgépek szerződésének módosításából származó többletkiadás is, és több száz milliót vesztettünk az ellenzék szerint azon az An–26-os szállító repülőgépen, amelyet egy ciprusi offshore cégen keresztül vásárolt meg a minisztérium. A cikksorozatunkból az olvasók megtudhatták azt is, hogy ingatlaneladások kapcsán több mint hétszázmillió forint vagyont vesztett el a szaktárca az elmúlt nyolc évben, mert olyan objektumokat újított fel, amelyeket később bezárt és értékesített, vagy átadott más intézménynek. Természetesen beszéltünk a laktanyabezárások után fennmaradó, feleslegesnek nyilvánított honvédségi eszközök (inkurrencia) értékesítésében lezajlott korrupciógyanús folyamatokról, amelyek elkerülésével az álláspontunk szerint szintén százmilliók lettek volna megtakaríthatók.
Számításaink szerint csak az eddig említett pazarlás összesen közel 120-130 milliárd forintot vihetett el a HM költségvetéséből. Az alakulatoknál szolgálók csaknem 17 ezer fős létszámával számolva ebből a pénzből a vizsgált időszakban több mint hétmillió forintot oszthattak volna szét a katonák között. Ez azt jelenti, hogy egy év alatt minden alakulatnál szolgáló katona mintegy hatszázezer forinttal vihetett volna haza többet a HM kasszájából. A cikksorozatunk persze sajnos nem lehetett teljes, hiszen az említett információk feltárásával is csak a jéghegy csúcsát kapargattuk. A nagy kiárusítás pedig még nem fejeződött be a honvédségnél, egy év alatt sok minden eladható, kiszervezhető. Az viszont tanulságos, hogy a cikksorozatunkra reagálva a HM az MTI útján vádolta lejárató hadjárattal, hazugságokkal lapunkat. Az általunk közölt adatok közül azonban nem nagyon volt olyan, amely érdemben megcáfolható. E furcsa csatazajban számunkra legfőképpen az adott erőt, hogy az írásainkra érkezett visszajelzések szerint a katonák nagy része abban reménykedik: már csak a hattyúdal süvít a Balaton utcából.