Vatikáni útmutató

A lehető legkedvezőbb pillanatban érkezett XVI. Benedek Caritas in veritate (Szeretet az igazságban) kezdetű enciklikája. A nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság talán a korábbinál fogékonyabbá tette a politikai és gazdasági élet szereplőit a dolgokat nevükön nevező és a problémák gyökereit feltáró pápai tanításra.

Társadalmi tanítás

Amint azt a Caritas in veritate is jelzi, az egyház mindig is küldetése egyik velejárójának tartotta, hogy társadalmi kérdésekben megnyilatkozzon. XIII. Leó pápa 1891-ben megjelent Rerum novarum enciklikájától kezdve a vonatkozó úgynevezett „társadalmi tanítás” mind szervesebbé vált. A XX. századi pápák majd mindegyike hozzátett valamit, hogy választ adjon az adott kor konkrét kérdéseire (öszszefoglalása nemrégiben magyarul is megjelent Az egyház társadalmi tanításának kompendiuma címmel).
Ebbe a sorba illeszkedik XI. Piusz Quadragesimo anno enciklikája is (1931 – a nagy gazdasági világválság korában), amely az azóta az Európai Unió alapelvei közé emelkedett szubszidiaritást megfogalmazta, valamint XXIII. János Pacem in terris kezdetű körlevele (1963 – a kubai rakétaválság idején), amely a nemzetközi béke és a leszerelés kérdésével foglalkozott. 1967-ben (a gyarmati országok felszabadulásakor) VI. Pál Populorum progressio címmel a népek fejlődéséről írt, amelyet 1987-ben II. János Pál Sollicitudo rei socialis, majd 1991-ben (a szocializmus bukását követően) a Centesimus annus enciklikával fejlesztett tovább. XVI. Benedek új dokumentuma elsősorban e három utóbbi tematikáját kívánja a globalizált világrend körülményeire aktualizálni.
Az enciklika meghatározott témát feldolgozó körlevél, a pápai tanítóhivatal rendes megnyilatkozásainak tipikus műfaja. Általában hittani természetű kérdéseket tárgyal, esetleg téves nézeteket ítél el, s főként iránymutatást nyújt a lelkipásztori gyakorlat és a hitélet számára.

(Róma)

Nem valamiféle gazdaságpolitikai kívánságlistát akart a világ elé terjeszteni a pápa, hanem – küldetésénél fogva – az aktuális folyamatok mélyebb, mondhatni, örök értelmét kívánta a mai kor embere számára érthető nyelvezettel megvilágítani. Múlt héten a G8-ak L’Aquilában tartott találkozója előtt kiadott enciklikája nem egyszerűen a szociális kérdésről szól tehát, hanem – amint azt a teljes cím hirdeti – „a szeretetben és az igazságban megvalósuló teljes értékű emberi fejlődésről”.
A szeretet és az igazság XVI. Benedek pápaságának visszatérő fogalmai. Nem véletlenül: mindkettő meglehetősen devalválódott a mai közbeszédben. A szentatya ellenben már első nagyszabású megnyilatkozását a szeretet fogalma elméleti megalapozásának és az abból fakadó gyakorlati következményeknek szentelte (Deus caritas est enciklika). Az igazságról pedig lépten-nyomon hirdeti, hogy igenis elérhető minden ember számára, ha logikusan gondolkozik. Azaz elfogadja, hogy a világ és benne az ember nem a vakvéletlen műve, hanem a világot meghaladó (azaz transzcendens) Teremtő alkotása. Aki a „szervezeti és működési szabályzatot” a természet törvényei és a minden emberben ott motoszkáló lelkiismeret formájában rendelkezésünkre bocsátotta.
Más szóval az igazság nem más, mint a világ és benne az ember „rendeltetésére” vonatkozó isteni terv. Ez az igazság teremthet közös alapot Ratzinger pápa szerint minden ember, nép, kultúra és vallás párbeszéde, sőt testvérisége számára.
Nem elég tehát „csak” szeretni a másik embert: a szeretet akkor szolgálja a másik javát (ezt jelenti a caritas kifejezés), akkor eredményez valódi fejlődést, ha ebben az igazságban gyökerezik, vagyis ha „rendeltetésszerűen” alkalmazzák.

A felelősségvállalásról

Az egyház, mondhatni, könnyű helyzetben van, hiszen ezt az „igazságnak megfelelően megélt szeretetet” – amelyről az enciklika kezdő mondata kijelenti, hogy „a minden egyes személyt és az emberiség egészét szolgáló igazi fejlődés fő mozgatóerejét képezi” – van kitől megtanulnia: elég Jézust követnie, aki erről „életével, főként pedig halálával és föltámadásával tett tanúságot” (Caritas in veritate – Civ 1.). Olyan tudás ez, amely szükségképpen közéleti küldetést jelent az egyház számára: mindenkinek segíteni a tisztánlátásban. A konkrét megvalósítás azonban minden esetben azokra az emberekre hárul, akik azért vállalják a felelősséget.
Éppen erről a közéleti felelősségvállalásról jelenti ki a Caritas in veritate bevezetője, hogy az „a szeretet intézményes – mondhatni, politikai – útja”, ami nem kevésbé fontos, mint a szükséget szenvedő felebarátot közvetlenül segítő karitatív fellépés. Érthető tehát, miért minden keresztény feladata hivatásának és lehetőségeinek megfelelően részt venni a köz ügyeinek intézésében, azaz a politikában.
Amint a szeretet természetéből fakadóan a másik javát akarja, úgy a társadalmi életben megnyilvánuló szeretet az egész közösség javára irányul, amit hagyományosan közjónak nevezünk (Civ 7.). A közjó a Caritas in veritate egyik kulcsfogalma: a teljes értékű emberi fejlődés megvalósulásának terepe.
A szeretet és az igazság összefüggésének megvilágítása után a pápa ezen fogalmak segítségével világítja meg, mit is ért fejlődés alatt. Az ember természetéből fakadóan mindig több akar lenni, valami magasabb rendűre vágyik. Az ember mozgatta fejlődést minden esetben ez motiválja: az ember érzi, hogy van valami, ami több és magasabb rendű nála, s nyugtalan a szíve, amíg azt el nem éri. A hívő tudja, hogy ilyenkor valójában Istent keresi. A fejlődés ebben az értelemben hivatás: Istentől kapott „kódolt” feladat, hogy őt magát elérjük. Ez az emberi természet – és a környező természeti világ – alapvető tapasztalata, más szóval igazsága. Ennek az igazságnak megfelelően hivatott élni az ember, ha boldog akar lenni. Megvalósításának és tartós elérésének – tehát a „fenntartható fejlődésnek” – egyetlen járható útja az, amikor az emberek együtt, egymás javát keresve törekednek rá: szeretettel az igazságban.
Az enciklikában vázolt aktuális helyzetelemzés, valamint az abból fakadó politikai, gazdasági, szociális jellegű felvetések mind ezen tétel alkalmazására irányulnak. A Caritas in veritate tehát alapvetően nem a kapitalizmus, a globalizáció, a különböző gazdaság- és társadalompolitikák, nemzetközi együttműködési formák támogatásáról vagy elítéléséről szól. Igaz, kiolvasható belőle néhány konkrét útmutatás ezek vonatkozásában is, amelyek napjainkban igencsak aktuális üzenetet hordoznak.
A szentatya értelmezésében a globalizáció nem önmagában jó vagy rossz jelenség, hanem attól függ, mit kezdenek vele. Éppúgy hibás tehát merev elutasítása, mint a megadó hozzáállás: nem áldozatává kell válni, hanem alakítani kell. Ha ugyanis jól irányítják, világszinten hozzájárulhat új gazdagság megtermeléséhez és annak igazságosabb elosztásához. Ha pedig rosszul, akkor az egyenlőtlenségek és a szegénység fokozódásához.
„Működési zavarai” azonban korrekcióra szorulnak, hogy az emberiség globalizációja a kapcsolatok, a közösségek és a szolidaritás erősödését mozdítsa elő. Erre gondol a pápa, amikor arra céloz, hogy kormányozni, irányítani kell a globalizációt. Nem valamiféle egyszemélyi hatalom vagy „világkormány” révén, hanem a szubszidiaritás elvének megfelelően. Vagyis a magasabb szintű hatóságoknak abban kell segíteniük a saját önállósággal és felelősséggel bíró alacsonyabb, helyi szintű közösségeket és hatóságokat, amit azok saját erejükből nem képesek megtenni.
A globalizált gazdaság sem szünteti meg az államok szerepét. Sőt bizonyos nemzetek esetében a fejlődés akadálya éppen az állami intézményrendszer, illetve a jogállamiság gyengesége. A mostani válság kezelése kapcsán is az tapasztalható, hogy az állam visszaveszi korábban leadott kompetenciáit, erősíti szabályozó szerepét. Ez pedig szükségessé teszi hatalmának újragondolását, lehetőleg nagyobb szerepet biztosítva – a már említett szubszidiaritás jegyében – a civil társadalom szervezeteinek az országos és a nemzetközi politikában is (Civ 24., 41.).

A legfontosabb tőke az ember

Az emberi méltóság és az igazságosság megköveteli, hogy a gazdasági-politikai döntések során a munkához jutást és a munkahelyek megtartását tekintsék elsődleges célnak, s lehetőleg ne a gazdagsági különbségek további növekedését okozzák. Az egyenlőtlenségek és a relatív szegénység növekedése a társadalmi kohéziót gyengíti, veszélyeztetve magát a demokráciát, de a gazdaságra is negatív hatással van a társadalmi együttéléshez elengedhetetlen bizalom, megbízhatóság és szabálykövetés fokozódó eróziója okán (Civ 32.).
Bizony elgondolkodtatók a csupán rövid távú célokra törő gazdasági fejlődés hajszolásának következményei. A beruházásokért folytatott versengés sok országban a munka deregulációját hozta, a fejlődő országok – többnyire a nemzetközi pénzügyi szervezetek által diktált – költségvetési egyensúlyi politikája pedig a szociális kiadások megnyirbálásával járt. Ennek nyomán sérülnek a munkavállalók jogai, és gyengül a társadalmi kohézió is – figyelmeztet az enciklika.
A bizonytalan munkakörülményeknek ugyanis nemcsak szociális, de pszichikai következményei is vannak. Megnehezül egy felelősen eltervezett, következetes életút kialakítása, a házasságkötés és a családalapítás. A tartós munkanélküliség és a hosszú távú segélyekre utaltság pedig nemcsak gazdasági eljelentéktelenedéshez vezet, de aláássa az ember szabadságát és kreativitását, családi és társadalmi kapcsolatait (Civ 25.).

Gazdasági döntések erkölcsi következményei

A piacgazdaság nem önmagában rossz vagy jó, de nem is létezik vegytiszta állapotában, hiszen minden esetben meghatározott kulturális környezetben alakul ki. A piac, ha megvan a kölcsönös bizalom, olyan gazdasági intézmény, amely lehetővé teszi az emberek találkozását, tehát emberi értéke is van. A bizalom pedig feltételezi, hogy az adok-kapok logikája mellett helye van az ingyenességnek is. Ezek nélkül, a puszta haszonelvre hagyatkozva, viszont a piac nem képes teljes mértékben ellátni még gazdasági szerepét sem.
A gazdasági folyamatok piaci logika szerinti működtetése tehát önmagában nem oldja meg a társadalmi gondokat. A gazdasági tevékenységnek is a közjó elérésére kell irányulnia, s irányításában ezért megkerülhetetlen a politikai közösség felelőssége és szerepe.
Ugyanakkor minden gazdasági döntésnek van erkölcsi vonzata, ezért minden egyes fázisban – az erőforrások megszerzésében, a finanszírozásban, a termelésben és a fogyasztásban is – elengedhetetlen az etika és az igazságosság kritériumának tiszteletben tartása. Persze nem akármilyen etikáról van szó – figyelmeztet az enciklika –, hanem a bevezetőben kifejtett igazságon nyugvó etikáról (Civ 35–37.).
Napjainkban a nemzetközi gazdasági folyamatok dinamikája (a termelés delokalizációja, a multinacionális cégek irányítási módszerei, a részvényesek érdekei) következtében a vállalkozások hajlamosak elszakadni a konkrét emberi közösségektől, s így gyengül társadalmi felelősségvállalásuk is.
Azonban a vállalkozás során nem csupán a tulajdonosok érdekeit kell szem előtt tartani, hanem minden érintett kategóriáét: a munkavállalókét és a beszállítókét, az ügyfelekét és a fogyasztókét, valamint általában véve a közösségét, amelyben a vállalkozás működik (Civ 40.).
A befektetésnek szintén erkölcsi jelentősége van. Elég például a pénztőke pusztán személyes előnyöket szolgáló külföldre vitelének hatásait nézni – figyelmeztet a pápa. Figyelembe kell venni ugyanis, hogy az a tőke miképpen halmozódott fel, és milyen esetleges károkat okoz, ha nem abban a közösségben fektetik be, amely hozzájárult megtermeléséhez.
Hasonlóképpen a termelés delokalizációja, amennyiben érdemben hozzájárul a helyi gazdaság fejlődéséhez, jót tesz az adott országnak. Erkölcsileg nem megengedhető azonban a delokalizáció akkor, ha pusztán azért történik, hogy ezáltal egy másik országban különleges kedvezményeket vegyenek igénybe. Még kevésbé, ha ott csak a természeti és emberi erőforrások kizsákmányolását szolgálja anélkül, hogy a helyi termelési és szociális körülmények javításához hozzájárulna (Civ 40.).