Lángelmék kora és Napóleon

Madarász Imre irodalomtörténész több mint huszonöt kötettel vált negyvenhét esztendős korára az olasz irodalomtörténet szaktekintélyévé. A debreceni tanszékvezető professzor életművének középpontjában Vittorio Alfieri (1749–1803) költészetének kutatása áll, de nem tér ki a kortárs irodalom kihívásai elől sem.
Friss tanulmánykötete, A legfényesebb századforduló – Tanulmányok a XVIII–XIX. század olasz irodalmáról című kötetében a géniuszok koráról elmélkedik. Példátlan fénykornak nevezi ama két évszázadot, amelyben ennyi nemzet termett egy időben lángelméket. E korban alkotott Rousseau, Balzac, Stendhal, Kant, Fichte, Hegel, Goethe, Schiller, Hölderlin, az orosz literatúrából elég csak Puskint, Lermontovot, Dosztojevszkijt említeni. A magyar irodalom bőséges tárházát aligha kell bemutatnunk, hiszen ebben az időhorizontban kell elhelyeznünk Bessenyei, Csokonai, Petőfi, Arany életművét. Madarász Imre e fényes üstökösöket viszonyítási pontként veti össze az olasz irodalom hasonló nagyságrendű íróival és filozófusaival. Kedvenc költője, példaképe, Vittorio Alfieri sem maradt ki a kötetből, aki egyszerre volt humanista és zsarnokellenes, magányos, romantikus gondolkodó és az emberi szabadság filozofikus eszmei forradalmára. A halál és a halhatatlanság, az elmúlás és az öröklét kérdéseiről Ugo Foscolóval, a halálköltészet szellemóriásával kapcsolatban elmélkedik. Példaértékű az a tanulmánya, amelyben a kor harmadik költőgéniusza, Alessandro Manzoni Május ötödike című, Napóleonról szóló versének eredeti olasz változatát és a magyar fordításokat szinkronban elemzi.
Ez utóbbi nagy tanulmány híven modellezi Madarász Imre munkamódszerét, amellyel az olvasó számára is észrevétlenül teszi izgalmassá, vonzóvá kevésbé népszerű témáit is. Azzal a sokak számára ismert, de mégsem igazán köztudott ténnyel kezdi dolgozatát, hogy elmondja: Bonaparte Napóleon az a történelmi személyiség, akiről eleddig a világon a legtöbb könyvet írták. Elfogulatlanul, az ítélkezés szándéka nélkül írja le a valószínűsíthető okokat. Azt már sokan kimondták, hogy Napóleon a francia forradalom egyik kulcsszereplőjéből vált a modern típusú diktátor és világhódító prototípusává. Madarász Manzoni versének elemzésével többféle választ ad arra, miért nem kopik mindmáig Napóleon népszerűsége. Az egyik lehetséges magyarázat: a korzikai Bonaparte valószínűleg úgy került bele a halhatatlanság aurájába, mint Pilátus a krédóba. Az alakját megörökítő művészek kézről kézre adták őt, s népszerűvé tették a kétségtelenül nem mindennapi képességű zsarnokot.
(Madarász Imre: A legfényesebb századforduló – Tanulmányok a XVIII–XIX. század olasz irodalmáról. Hungarovox Kiadó, 2009.)