Az ösztönök kötelességérzete

Hetvenesztendős, Kisújszálláson élő, ma is aktív tanárember Szenti Ernő költő és grafikus. Azok közé a csendes, vidéken tevékenykedő művészek közé tartozik, akik kitartó konoksággal építik a létfilozófia angyalaival és démonaival küszködő életművüket. A Nyikorgó árnyak című kötet a költő tizedik könyve, ő maga illusztrálta. A Nyikorgó árnyak letisztult mű, igazi számvetés.
A költészet értelméről vall az Én alulírott című versében, s jelzi, hogy a meditáció, az önelemzés és az öniróniai hármassága jellemzi az életművet. Szenti Ernő nagyon is érti a mai kis teljesítményekhez, lustasághoz szokott világot, s így meditál: „Mosodát nyittatok az esővel, / kötelezem a telet a jégszekrény üzemeltetésére.”
Önironikusan, nem kis önkisebbítéssel vall a költő magáról is: „Én, alulírott, csak hobbiból hallucinálok.” Komorabb tónusban viszont így fogalmazza meg hitvallását a Ha írsz című versben: „Kilóg a mondat takarója alól / a fehér ló és a fekete ördög lába.” Aki hitelesen akar szólni az élet mennyei és pokoli szegleteiről, ismernie kell mindkettőt, ráadásul úgy, hogy az utóbbi tartományból, nevezetesen a pokolból ép lélekkel térhessen vissza. Szenti Ernő tisztában van az emberi élet kétarcúságával, ő nemcsak a megnyert csatát, hanem a „vérét hullajtót”, az áldozatot is látja. A látomásokból építkező versek költője a festett bölcső mellett már észleli a mélybe leeresztett koporsó képét is. A költészet lényege talán az önfeláldozás: „Mindenki másnál többet / adott önmagából, / és mégis ő szorult vigaszra”. E gondolat érezteti a költészet egyik nagy paradoxonát: az az ember, aki verseivel vigaszt akar nyújtani az emberiségnek, olyannyira érzékennyé és sebezhetővé válik az alkotás folyamatában, hogy ő maga szorulna istápolásra, de tőle várják a létmagyarázatot. S azt is el kell viselnie, hogy vészesen fogyatkozik a költészet élvezőinek száma, pedig az élet egyik értelme talán éppen az, hogy megtaláljuk a látszólagos értelmetlenségben az érzékenység és az értelem vezérfonalát.
Szenti Ernő éretté, a teljesség foglalatává nemesült költészetével konokul keresi a rációt a jelenben is. „Tetszettek volna a józan paraszti észnél nem lejjebb adni” – figyelmezteti korunk hamis prófétáit. Költészetében helyet kap az alföldi táj, a Kunság, a jászkun magyarság különleges arculatának meghatározása. A költő múlt és a jelen nyikorgó árnyai között keresi csak azért is a jövő értelmét és értelmezhetőségét, a hit és a kétely egymás kölcsönösen feltételező ellentétpárjai között. Amikor az embert cserben- hagyja az ész, megmentik a megérzései, s tovább lendítik a kételyeken: „Kötelességteljesítésben az ösztön a legjobb”.
(Szenti Ernő: Nyikorgó árnyak. Versek, Széphalom Könyvműhely, 2009. 122 oldal, 1600 forint.)