Erőszak a politikai korrektség álarcában

A zsidó áldozatok iránti együttérzés és az arra irányuló impotens vágy, hogy a történelem máshogy is fordulhatott volna, csupán a vértől csöpögő erőszak szédítő orgiájának kapcsolódási pontja lett – írja a balliberális Die Zeit a Becstelen brigantykról.

2009. 09. 05. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A legnagyobb, kétmilliós példányszámú német hetilap, a Die Zeit a balliberalizmusért és a nemzetiszocialista múltért való vezeklésért – a fősodratú német korszellemhez hasonlóan – nem megy a szomszédba. Ezért is feltűnő az a Skalpoljuk meg a németeket! címen megjelent, hosszabb lélegzetű filmkritika, amelynek tárgya a mozikban most futó amerikai film, a Becstelen brigantyk (Inglorious basterds), Quentin Tarantino filmje, és amely cikknek szinte minden során átüt a kritikus undora, a politikai korrektség vasfüggönyét persze nem lépve át.
A „minőségi” és „tényszerű” újságírásáért is magasztalt, de Magyarországról rendszeresen hazugságokat és hamis beállításokat közlő hetilap e cikkéről „zárójelben” annyit feltétlenül meg kell jegyezni, hogy képtelen volt eltalálni az eredeti cím első szavának helyesírását: az „inglorious” „inglourious”-ként került a szövegbe.
A film témája az a hollywoodi mese, hogy a nemzetiszocialista erők által megszállt Franciaországban egy zsidó partizánokból álló csapat ultrabrutálisan száll szembe a németekkel és „természetesen” legyőzi őket. E brutalitás irányvonalát már megadja az a zsidó partizán, aki nagy élvezettel veri szét „a németektől tanult vadállatiassággal” a Wehrmacht katonáinak koponyáját. A németeket meg is skalpolják. A zsidó partizánok, írja Jens Jessen, a kritika szerzője, „az erőszak etnológiai skáláján nemcsak németekké válnak, de amerikai parancsnokuk irányításával indiánokká is!” Az üzenet egyértelmű: ha a zsidók „a nemes vadak példáját követik”, akkor áldozati sorsukat el is kerülhették volna. „A filmben tapasztalható túlzott erőszak – mert valójában itt csak erről van szó – felölti magára a politikai korrektség álarcát. Mert ki is merné azt mondani, hogy valami túllép határokat akkor, ha az ellenség náci?” – olvasható.
A hamis történelmi beágyazódás a filmben olyan, mint a pornófilmeknél: ürügy, hogy a lényegre térjenek, ami maga is obszcén: „a zsidó áldozatok iránti együttérzés és az arra irányuló impotens vágy, hogy a történelem máshogy is fordulhatott volna, csupán a vértől csöpögő erőszak szédítő orgiájának kapcsolódási pontja lett”.
A kritikus azt írja, Tarantinónak a nácik élvezetesen lefestett ellenszenves mivolta „éppen olyan szép, mint a partizánoké”. A hatás olyan, „mint egy állkapocsműtét, amely nem csak a foghúsig hatol, annál jóval mélyebbre, a csontig”. „Le a kalappal”, vonja le undorral a következtetést Jessen, majd hozzáteszi, „A film sikere a németországi mozikban egyébként abból él majd, hogy a nézők természetesen nem az akkori németekkel, hanem az amerikanizált zsidókkal azonosulnak. A vértől csöpögő sztorit mindenki a helyes oldalon élvezi.”
A kritikus ezzel zárja recenzióját: „A filmben a legbrutálisabb annak lazasága. Abban minden csak véres vicc.”

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.