A legnagyobb, kétmilliós példányszámú német hetilap, a Die Zeit a balliberalizmusért és a nemzetiszocialista múltért való vezeklésért – a fősodratú német korszellemhez hasonlóan – nem megy a szomszédba. Ezért is feltűnő az a Skalpoljuk meg a németeket! címen megjelent, hosszabb lélegzetű filmkritika, amelynek tárgya a mozikban most futó amerikai film, a Becstelen brigantyk (Inglorious basterds), Quentin Tarantino filmje, és amely cikknek szinte minden során átüt a kritikus undora, a politikai korrektség vasfüggönyét persze nem lépve át.
A „minőségi” és „tényszerű” újságírásáért is magasztalt, de Magyarországról rendszeresen hazugságokat és hamis beállításokat közlő hetilap e cikkéről „zárójelben” annyit feltétlenül meg kell jegyezni, hogy képtelen volt eltalálni az eredeti cím első szavának helyesírását: az „inglorious” „inglourious”-ként került a szövegbe.
A film témája az a hollywoodi mese, hogy a nemzetiszocialista erők által megszállt Franciaországban egy zsidó partizánokból álló csapat ultrabrutálisan száll szembe a németekkel és „természetesen” legyőzi őket. E brutalitás irányvonalát már megadja az a zsidó partizán, aki nagy élvezettel veri szét „a németektől tanult vadállatiassággal” a Wehrmacht katonáinak koponyáját. A németeket meg is skalpolják. A zsidó partizánok, írja Jens Jessen, a kritika szerzője, „az erőszak etnológiai skáláján nemcsak németekké válnak, de amerikai parancsnokuk irányításával indiánokká is!” Az üzenet egyértelmű: ha a zsidók „a nemes vadak példáját követik”, akkor áldozati sorsukat el is kerülhették volna. „A filmben tapasztalható túlzott erőszak – mert valójában itt csak erről van szó – felölti magára a politikai korrektség álarcát. Mert ki is merné azt mondani, hogy valami túllép határokat akkor, ha az ellenség náci?” – olvasható.
A hamis történelmi beágyazódás a filmben olyan, mint a pornófilmeknél: ürügy, hogy a lényegre térjenek, ami maga is obszcén: „a zsidó áldozatok iránti együttérzés és az arra irányuló impotens vágy, hogy a történelem máshogy is fordulhatott volna, csupán a vértől csöpögő erőszak szédítő orgiájának kapcsolódási pontja lett”.
A kritikus azt írja, Tarantinónak a nácik élvezetesen lefestett ellenszenves mivolta „éppen olyan szép, mint a partizánoké”. A hatás olyan, „mint egy állkapocsműtét, amely nem csak a foghúsig hatol, annál jóval mélyebbre, a csontig”. „Le a kalappal”, vonja le undorral a következtetést Jessen, majd hozzáteszi, „A film sikere a németországi mozikban egyébként abból él majd, hogy a nézők természetesen nem az akkori németekkel, hanem az amerikanizált zsidókkal azonosulnak. A vértől csöpögő sztorit mindenki a helyes oldalon élvezi.”
A kritikus ezzel zárja recenzióját: „A filmben a legbrutálisabb annak lazasága. Abban minden csak véres vicc.”
origo.hu
Most minden kiderült Magyar Péterről a hangfelvételekből
