Isztambul után, Szófia előtt

Itt jól képzett, több nyelven beszélő, tapasztalt közgazdászok dolgoznak szerény havi bérért, miközben Bodnár úgy nyilatkozhatott saját fizetésének felemelésekor, hogy nem hajlandó „peanuts-ért” (bagóért) elvállalni a vezérigazgatóságot. Neki valószínűleg nem jelent gondot a kollégái szemébe nézni

Másfél éve még sokan megmosolyogták azt a közgazdasági előrejelzést, amely szerint hazánk fejlődése annyira lelassult a térséghez képest, hogy nemsokára már csak a legerősebb balkáni ország pozíciójára pályázhatunk. A magyar gazdaság illúzióiról és mítoszairól tartott előadásában talán Hamecz István, a jegybank korábbi ügyvezetője sem gondolta volna, hogy idén a nettó bérek tekintetében a UBS svájci bank felmérése szerint Bukarest és Isztambul után kullogunk, a bolgár főváros már csak karnyújtásnyira áll mögöttünk, miközben a többi visegrádi állam elérhetetlen távolságra került. A felmérés egy-egy országban dolgozók nettó órabéréért kapható árumennyiséget hasonlítja össze, amely az életszínvonal rangsorolásának egyik legjobb fokmérője, mivel nemcsak a fizetéseket, hanem a termékeket is ugyanazzal az árfolyammal számolja, így nem változtat rajta a forint időközi erősödése sem.
Miközben a budapesti bérek vásárlóereje latin-amerikai és balkáni szintű, addig a megélhetés költségei az egyik legdrágább európai fővárosnak tartott Moszkvával kerültek egy kategóriába.
Elsumákolt gazdasági rendszerváltás
A bér- és árszínvonal egybevetése a gazdaság teljesítményét meghatározó támogató rendszerek mindenkori állapotát mutatja. Ennyit tud jelenleg a hazai gazdasági infrastruktúra. A UBS listáján szereplő alacsony magyar bérek elvileg lendíthetnének az ország versenyképességén, az utóbbi években mégis szinte az összes nagy világgazdasági szervezet hatékonysági listáján hátrébb került Magyarország. Ennek oka az adórendszer torz arányaiban és a munkaerőpiac visszásságaiban keresendő. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) országai közül Belgium után nálunk a legmagasabb a munkabérekre eső adóteher, és az unióban nálunk a második legalacsonyabb a foglalkoztatási szint. Ma hazánkban száz emberből mindössze 37-en dolgoznak, miközben a fizetések csak 2003-ra érték el a rendszerváltás előtti szintet, és azóta gyakorlatilag stagnálnak. Az alacsony bérezés és a teljesítményarányosítás elmaradását jó húsz éve vonszoljuk magunkkal, a gazdasági környezet azonban időközben megváltozott: ma a mesterségesen alacsony jövedelmek mellett az államilag garantált ellátások (oktatás, egészségügy) kimondva-kimondatlanul is többe kerülnek, miközben a teljesítményalapú bérezés rendszerét – más-más okokból – a mai napig nem lehetett keresztülverekedni sem a közszférán, de még a versenyszektoron sem mindenütt. A közszféra avíttsága nem fér meg a teljesítményértékelési rendszerrel, a vezetők kiválasztásakor pedig mindennél jobban felértékelődött a lojalitás szerepe a hozzáértés rovására. A magánszektorban ezzel szemben a magas adók miatti béreltitkolás húzza le az átlagfizetéseket, másrészt a multinacionális nagyvállalatok a felső- és középvezetői szintek kivételével a leértékelt magyar munkabérek előnyét élvezik.
Ennyivel haladunk a Trabival
A mesterségesen alacsonyan tartott fizetési színvonal átörökítésére a mai napig garanciát jelent, hogy a munkaerő érdekeit védő szakszervezetekről hazánk esetében nem lehet érdemben beszélni. A munkahelyteremtést célzó adószerkezeti váltás, valamint a kedvező üzleti környezet kialakításának elmaradásán túl a munkaerőpiac fejlesztésére fordított állami források terén is óriási a lemaradásunk. Ez a ráfordítás az unióban egy tagállam bruttó hazai össztermékének (GDP) hozzávetőlegesen két százaléka, hazánkban mindössze 0,6 százalék, Németországban pedig – a keleti tartományok munkanélküliségének mérséklése miatt – a GDP három százaléka. A magasabb béreket támogató rendszer másik pillére lehetne az oktatás, itt azonban szintén elmaradt a hatékonyságot mérő rendszer bevezetése, és a rossz struktúrák fennmaradása miatt ma a jól képzett magyar munkaerő és a magas munkahatékonyság már csak mítosz. A hatalmas képzetlen tömeggel nem tud mit kezdeni a gazdaság, a nemzetközi felmérések a képzések silány színvonalát mutatják. A hazai bérszínvonal meglepően alacsony szintjét az unió statisztikai hivatalának adatai is alátámasztják: az Eurostat legfrissebb kimutatásai szerint az EU-tagállamok életszínvonal-átlagának 62 százalékát értük el, 2006 óta helyzetünk még romlott, miközben a régió többi tagállama a csatlakozás óta jelentős mértékben behozta korábbi lemaradását. Ennek egyik oka, hogy hazánkban nem tudtak lépést tartani az inflációval a reálbérek, és összességében több mint hat százalékkal kevesebb bért fizettek ki az idén az első öt hónapban, mint tavaly ugyanilyenkor. Az európai szinten is az egyik legmagasabbnak számító adóteher, a képzési támogatások rossz elosztási szerkezete, az oktatás alacsony színvonala, valamint a szociális támogatások munkavállalásra finoman szólva sem ösztönző rendszere miatt nem sikerült megtalálni a kulcsot a gazdasági kiutat jelentő foglalkoztatottságnöveléshez.
Álszent vezetői fizetések
A fent vázolt rendszer tetején egy teljesen torz, a teljesítménytől végképp elrugaszkodott állami vezetői menedzserfizetési szerkezet áll, amelynek egyetlen fokmérője a lojalitás, rendezője a klientúraelv. A miniszteri bérek többszörösét lehet keresni egy-egy veszteséges állami vállalatnál, sőt a juttatások nagy részét – az alapbér 80-100 százalékát – ráadásul prémium formájában fizetik ki. Így kaphatott tavaly 78 millió forintot Bodnár Zoltán, az Eximbank vezérigazgatója, 51 millió forintot a magát reformközgazdásznak tartó Csillag István, a bank elnöke, miközben a pénzintézet hitelfelvételei mögött kezesként a magyar költségvetés áll. Ki kérte számon a teljesítményarányosságot a több tíz milliós megbízási díjat zsebre vágó és hasonló nagyságrendű végkielégítésekkel távozó BKV-tanácsadókon, miféle etikai mérce alapján kaphatott havi 7,5 milliós gázsit Tátrai Miklós, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. korábbi vezetője, vagy évi 78 millió forintot Szabó Pál, a Magyar Posta vezetőjeként? Miféle rendszer az, amelyik engedi, hogy húsz orvos fizetésének megfelelő összeggel honorálják az SZDSZ egykori gazdasági miniszterének tevékenységét? Bajnai Gordon kormányprogramjának legnépszerűbb eleme az állami vállalatok fizetésének csökkentése volt, amely azonban a mai napig nem érvényesült. Az érintettek valószínűleg maguk is érzik, hogy etikátlan az állami csúcsgázsi, másként nem tiltakoznának körömszakadtáig a juttatásaik nyilvánosságra hozatala ellen. Az Eximbanknál és a Magyar Exporthitelbiztosítónál (Mehib) például jól képzett, több nyelven beszélő, tapasztalt közgazdászok dolgoznak kifejezetten szerény havi bérért, miközben Bodnár úgy nyilatkozhatott saját fizetésének felemelésekor, hogy nem hajlandó „peanuts-ért” (bagóért) elvállalni a vezérigazgatóságot.
Neki valószínűleg nem jelent gondot a kollégái szemébe nézni.