Tükrözések és torzulások

Az idei állami művészeti díjas képző-, ipar- és fotóművészek  alkotásaiból rendeztek kiállítást a Magyar Alkotóművészek Házában (volt Olof Palme Ház). Vitaalap a szakembereknek, tájékoztató a közönségnek – annak, aki veszi a fáradságot, és besétál a Városliget fái között megbúvó épülethez.

Bánfalvi András Ferenczy Noémi-díjas ötvösművész egy karkötőt állít ki, amelynek középső részén egy féldrágakő, krizoprász kapott helyet. A kő a kéz mozgását követve csúszkál egy meghatározott pálya hol egyik, hol másik végére, érintve azokat a pontokat, amelyekre a művész a megajándékozott, illetve az ajándékot adó (a műalkotást létrehozó és az alkotást élvező?) nevét véste be.
Szív küldi szívnek szívesen – idézhetnénk ironizálva a Magyar Rádió egykori műsorának a címét, amelyet tömegek hallgattak a néprádión az ötvenes, hatvanas években. Akkoriban, amikor egyébként sokszor a kitüntetéseket is gyakran szív küldte szívnek, jó elvtársak a jó elvtársaknak. Néha azt hinnénk, hogy ennek már régen vége van, a kitüntetések szakmai javaslatok alapján születnek, ha a szakma felhördülése nem jelezné időnként a kultuszminiszteri „mellényúlást”, azazhogy rosszkor, rossz helyre címezte, oda pedig, ahová kellett volna, nem adott elismerést. Márpedig az ilyesféle díjaknak nagy szerepük van (lehetne) a művészet és a közönség kapcsolatának az erősítésében, a laikusok orientálásában a kortárs művészet értékeit illetően – bár az is lehet, hogy a kultuszminisztérium vezetői másként vélekednek az általuk odaítélt díjak értékéről, mert még egy tanácsnokkal sem képviseltették magukat a tárlat megnyitóján.
Pedig voltak művek, amelyeket ily módon is illett volna megtisztelniük. Például a Kossuth-díjas Hetey Katalin szobrászművész tömör, de a részletek finomságával is jellemezhető plasztikái, nyomatai, amelyek éppúgy kapcsolódnak a XX. század egyetemes konstruktív törekvéseihez, mint a hazaiakhoz. Hasonló a helyzet Csáji Attila műveivel is, amelyek nem csupán a régi és új magyar avantgárd közötti párbeszéd dokumentumai, de a művészet és a tudomány közötti szerves kapcsolat bizonyságai is. Pinczehelyi Sándor a Pécsi Műhely tagjaként PFZ-grafikáival, festményeivel, a jelképek és jelentések elemzésével hozta létre életműve legjelentősebb alkotásait. A nála egy nemzedékkel fiatalabb Nyári István egy másik, napjainkban a másik jelrendszer helyébe lépő nyelvi réteget, a sztárok, a médiaszemélyiségek világát és a mindennapi élet giccses tárgykultúráját szembesíti, veszi górcső alá. A több mint harminc művészeti díjas közül heten különböző okokból nem képviseltetik magukat a tárlaton. A hiányért kárpótolhatják a látogatókat például a gödöllői műhely hagyományainak megújításában jeleskedő Remsey Flóra művei, a grafikus Madácsy István ellentétes minőségeket szembesítő lapjai. Gáspár György üvegművész ellipszoid alakú tárgyainak felületén folytonosan visszatükröződik az, aki az Olof Palme Ház tágas tereiben mozog. Vonzó a látvány, épp annyira torzít csak, amennyire megérdemeljük. Egyáltalán nem kerek a kép, amelyet ad, nem is befejezett, állandóan változik, mint a kitüntetetteket reprezentáló művek sora. De épp ez a jó: érdemes lesz visszatérnünk jövőre is az Olof Palme Házba, talán egészen másféle kép tárul elénk.