Hazug komédiák igaz fonákja

Péntek Imre a Kilencek költőcsoport többi tagjához hasonlóan azok közé a népi-nemzeti elkötelezettségű alkotók közé tartozik, akik már a hatvanas években tudták, hogy a szocializmus semmilyen értelemben sem valódi alternatíva. Péntek viszont a csoporthoz képest fanyar, groteszk, intellektuális tónusban öltött nyelvet a világra, s ezt az örökifjú magatartást hatvenhét esztendős korára is megőrizte. Új kötete, a Félrebeszéd hű maradt ahhoz a szellemiséghez, amit a lírikus beceneve (Filosz) is kifejez. Ő úgy hívő, hogy maradt örök bölcsész, kicsit mindig tamáskodó, kétkedő lírikus, aki fenntartja magának a kajánkodás jogát.
Péntek Imre a világszínpadon játszódó hazug komédiák és félrecsúszott, elsiklott drámák valódi értelmét igyekszik megmagyarázni nekünk. A kötet egyik nagy ívű költeménye, az Útravaló 1–2. sem csupán megfellebbezhetetlen bölcsességeket zúdít az olvasóra. Sőt, hangsúlyozza: abból, hogy utasok vagyunk – más, bibliaibb értelmezésben: átutazók e földön –, egyenesen következik, hogy a „képtelenségek ösvényein bolyongva (örök vadászmezőkön) is boldog vidékekre akarunk rátalálni”. Bevallja ugyan, hogy ő is keresi a boldogságot, a világkompozíció végső értelmét megadó ecsetvonást. Ám mindezt ezen a világon csak a képtelenségek ösvényein tehetjük meg, magyarán mindannyian kicsit a lehetetlent próbáljuk lehetségesíteni. A címadó költemény látszólag próza formájú, akár esszének is hihetnénk, látszólag vidáman, de nagyon is elkeseredetten élcelődik a „tyúklépéseken”, amelyekké a Pannon Puma dübörgése satnyult a valóságban. Konkrétan is néven nevezi a jelenlegi kormányzó pártokat, kiknek címerük: lopótök. Ugyanakkor minden, látszólag elkeseredett szablyavágása nagyon is árnyalt. A Kádár szonett című kis remeklésből elénk tárul a gyilkos arca is, ugyanakkor a magára erőltetett, kádári népboldogító álarc képtelenségére is ráismertet bennünket. S azért szeretné, ha a demagóg diktátor feltámadna, hogy lássa: a leegyszerűsített, a valóságban soha nem létezett eszmei baloldaliság virtuálisan, a jelszavakban is tovatűnt. A kötetben felhangzanak az elégikus létmagyarázat szépen kimunkált sorai is: „Kinézek a kilátástalanság ablakán, hirtelen esni kezd, / annyi mindent kéne csinálnom, / s nincs kedvem semmihez” (Melankólia). Mégis tudja, mi az az egyetlen dolog, amit nem szabad. Megtagadni azokat az eszményeket, amelyek értelmet adnak a korábbi életünknek, amelyek mégis fölfényezik a földi siralomvölgy legsötétebb napjait is. A Vágy, megalkuvásra című vers kétségbeesetten utasítja el azt, amire az igaz, a hiteles életet élő ember elkezd, ha nem is vágyakozni, hanem csak kicsit nosztalgiázgatni.
(Péntek Imre: Félrebeszéd, Pannon Tükör Könyvek, 2009, 77 oldal.)