Meglepetések is akadtak, s a közönség tapsa nem minden esetben a produkció valós értékével, mint inkább az énekes ismertségével vagy az adott ária közkedveltségével állt egyenes arányban. Ráadásul zavaró volt, hogy a hallgatóság egy része rendre beletapsolt a záróütemekbe, mintha az énekes utolsó hangja után az egyébként nagyon szép és árnyalt zenekari játék már nem is számítana. Különösen azért volt ez bántó, mert a zenekart ritka kivételként a színpadra ültették, ezzel is jelezve, hogy az ő teljesítményük nélkül bizony nem beszélhetnénk 125 évről.
Az est egyik nagy csalódása Rost Andrea volt, aki, kissé show-jellegűen, túljátszotta Violettát. Nem sokkal előtte Wiedemann Bernadett énekelte Eboli egyik áriáját, és az ő előadása valóban természetesnek, külsőségektől mentesnek és szívből jövőnek tűnt. Az est egyik legszebb pillanatát adta a közönségnek, akárcsak A rózsalovag részletei, amelyekben Kertesi Ingrid és Meláth Andrea mutatta meg, milyen is az igazi opera. Az ugyanis nem a külsőségekre hajaz, nem a „magas cében”, a vibrátóban vagy a pukedliben teljesedik ki, hanem abban az intim, bensőséges előadásmódban, ahol a technika nem cél, hanem eszköz egy hangulat, egy szerep megjelenítéséhez. Ugyanezt érezhettük a Wagner-blokk alatt is, ahol Kovácsházi István, Polgár László és Németh Judit énekelt, és szép volt Tokody Ilona két szólója is. Kevésbé sikerült viszont átütőnek Keszei Bori Melindája vagy éppen a Nabucco Szabadság-kórusa, az operairodalom egyik leghangzatosabb énekkari jelenete, amelyet a kórus meglehetősen haloványan szólaltatott meg. Az is kiderült, hogy a karmester személye sem jelentéktelen: Kovács János és Medveczky Ádám „megtáltosították” a zenekari hangzást, olyan hangszíneket előhozva az együttesből, amelyek aztán a többi résznél kifejezetten hiányoztak. Nemcsak tapasztalat kérdése ez, de az élő muzsikáé, egy olyan belső éneklő hangé is, amelyet nem mindenki tud puszta lényével akkora erővel kifelé éreztetni, hogy magával ragadjon egy egész zenekart.
Rengetegen voltak kíváncsiak az Operaház előesti műsorára, a lezárt Andrássy úton már hat óra környékén sem volt ülőhely a kivetítő elé tett széksorokon. Jóleső meglepetés volt látni, ahogy az ünnepre való tekintettel sokan jó időben és rendesen kiöltözve érkeztek az ingyenes utcai rendezvényre. Jó, hogy az opera még mindig ilyen népszerű műfaj, s egyszersmind ez a próbálkozás arra is figyelmeztet: bécsi mintára sűrűbben lehetne kivetítővel odacsalni az érdeklődőket.
Amíg az utcán sokan elegánsan álldogáltak, addig a nézőtéren akadt, aki elnyűtt pólóban, reklámszatyorral a kezében üldögélt egy drágább szektorban, mégsem az efféle öltözet, hanem a bocskai okozott parázs vitákat és vált a gúny vagy éppen a nacionalizmus vádjának céltáblájává. Annak ellenére, hogy Dénes István stílszerűen szintén ebben dirigálta a Bánk bánt, s hogy egy hasonló osztrák, bajor vagy éppen japán eseményen a közönség nagy százaléka vette volna fel a múlt iránti tiszteletből a hagyományos viseletet.
A színpadon is éppen a ruhákkal volt gond. A szóbeszéd szerint Kovalik Balázs rendezte az estét, a neve mégsem szerepelt a műsorlapon. Nem véletlenül? Komolyabb rendszert ugyanis nem lehetett felfedezni az egyes részek között, több énekes előnytelen és a vele egyszerre éneklőkkel nem harmonizáló ruhában jelent meg. Amíg A rózsalovagban még a statisztákat is korhű jelmezbe, parókába bújtatták, a Figaróban kifejezetten zavaró volt, hogy mindegyik énekes egészen más stílusú öltözéket viselt.
(Jubileumi operagála, Operaház, szeptember 26. ,19.00.)
origo.hu
Üzentek Magyar Péternek: A gyermeknevelés és a gyermekvédelem nem politikai show-műsor
