Csoóri Sándor Harangok zúgnak bennem című új verseskötetében a személyes hangvétel elégikus hangnemben, gazdag és érzékletes képi világban zendül fel. Az egész könyv egy nagyszerű szimfónia az életről, a mindannyiunkra leselkedő földi halálról, az orvul reánk ugró szörnyekről és a gondolkodó ember számára igen szűkre szabott vigaszokról. Az összegzés igényével megszólaló költő nem kertel a címadó költeményben sem. Olyan világban kell neki a szó művészetével hatni az emberekre, „amikor már a szónak sem volt szíve /és a levegő is bűnnel volt tele / s a kényes Hold a föld alá futott”. A szó, Isten igéjének és az emberi érintkezésmód magasrendű eszközének alapegysége vigaszul szolgálhatna a mai vaskorban, ám igen nagy baj van, ha a tagolt beszéd is lélektelenné válik.
Csoóri öt ciklusra tagolta a kötetét, a nyitóegység a Várom az őszi esőket lefesti, hogy az érett korba érkezett ember fogékonnyá válik a szelíd őszi színek és hangok iránt. Ezekben a versekben, ahogy a kötet egészében is, jelen van a haza, az egy nyelvet beszélő magyar közösség iránti mérhetetlen felelősség is: „túl sok megkésett ünnep és vigasz, / de sértetlen órám / és sértetlen hazám nem volt nekem”. A nemzetben és a népben gondolkodó embernél a létfilozófia démonaival folytatott küzdelem is összefonódik a magyarság jelenéért, jövőjéért érzett aggodalommal, ahogy az idézett Láthattátok, hogy barbárnak születtem című remekbe szabott versben is tapasztaljuk. Magas szinten fogalmazza meg a költő küldetését is: „A költők verseket írtak az égre, / a vaskapukra s a benzineshordókra” – így történt boldogabb időkben, szerencsésebb országokban. Nekünk, e honban, melyre csak azért is és okkal-joggal vagyunk büszkék, a költő missziója imígyen hangzik: „én pedig ronda, sebhelyes köveket / hordtam egyenként halomba, hogy nekem is maradjon valamim, / amire emlékezem”.
A Húsvét küldönce című ciklusban a feltámadás és az élet korszerű újjáértelmezése szólal meg ezer hangon, a halottak, az újratemetendő halottak emléke és a húsvét reménye együtt, egymás szólamait erősíti. „Hátha egyszer én leszek húsvét / új küldönce, aki égre emelt / ásóval közlekedik / és egy földig érő lepedő lobog utána.” A Ne vigy engem, Tavasz, kísértésbe ciklus a természet újjászületésének évszakát párosítja össze a halál kísértésével. A költő kérleli a Tavaszon át az egyetemesség Urát is, hogy maradhasson még, hiszen a természet legkisebb egysége is hordozza a teremtett világ utolérhetetlen szépségét: „Látok egy fakunyhót én is a világ szélén, / olyan egyszerű, mint a falevél, / ha rásüt a tavaszi Nap, / Elég lenne nekem templomnak, szállodának.” Az élet teljességéhez tartozik a társ, aki a költő számára a múzsa, az élet értelmét konkrétan is megjelenítő asszony. „Ha nem vagy itthon, én sem vagyok itthon” írja a negyedik ciklus címadó versében, mintegy jelezvén, hogy az erkölcsös élet magasrendű igényével élő ember számára a feleség valóban az élet jobbik felét jelenti, aki nélkül az otthon fogalma is értelmezhetetlenné válik.
A záróciklust a nemzeti irodalom legértőbb irodalomtörténésze, a felejthetetlen barát, Kiss Ferenc siratóverse fémjelzi. A lelkünk is elfeketül az eszmetárs temetésén: Sáros a szívünk.
A kötet egészében is számba veszi a világot, megérzékiesíti annak minden pólusát. A szeretet, a barátság, a hazai tájak, a természet, az évszakok rendje, az élet és a halál szinte minden színe és árnyalata felbukkan benne.
Nem véletlenül hordozza egyszerre a csak azért is bizakodás és az elkeseredettség érzését a kötetzáró költemény. Bárhová is menekülünk el olykor ideiglenesen a világból, akár idegen tájakra, akár belső emigrációba, sietésre ösztökél bennünket a haza iránti vágyakozás, ami szükségképpen párosul az elvesztés lehetőségétől érzett örökös félelemmel. Sietünk haza, aggódva, „Hogy megvan-e még?
(Csoóri Sándor: Harangok zúgnak bennem, versek, Nap Kiadó, 2009, 90. old. 2500 Ft.)
origo.hu
Baloldali hazugságok az áram áráról: itt a Patrióta leleplezése!
