A Szilaj dobkör és a magyar Bovaryné

Az idén újjáalakult Szilaj dobkör nemrégiben Baden-Württembergben járt Bíró Gáborral és lovas íjászaival. Mostanában pedig a lapunknak nyilatkozó Kürti Péter és együttese zenét szerez Csabai János rendező felkérésére Móricz Zsigmond Az Isten háta mögött című regényének színpadi változatához.

Nehéz elképzelni a magyar kisvárosi Bovaryné történetét harcias dobzenekísérettel.
– Nemcsak dobok szólnak majd, hanem húros hangszerek: és koboz is. Nyárra, az AMAMA fesztiválra mi készítettünk zenét a Hetvenkedő katona című előadáshoz, de Egerben már korábban is dolgoztam a színházban, így tudom, hogy mik egy színházi előadás igényei.
– Baden-Württenbergben is megijedt önöktől a közönség, amikor dobolni kezdtek?
– Nem, az csak egy linzi kiállításon történt meg, hogy az osztrákok annyira megrémültek a harcias dobszótól, hogy egy félreeső helyre tessékeltek át bennünket a nagyszínpadról. A német közönségnek nagyon tetszett a csallóközi lovas íjászokkal létrehozott közös produkció, de én azt is fontos sikerként könyvelem el, hogy a jelen lévő Bane Imre professzor úr azt mondta, most értette meg, miért találta olyan félelmetesnek a lovaikon száguldó őseinket az európai városok népe.
– Úgy tudom, eredetileg ön is lovas íjászattal foglalkozott.
– Igen, Kassai Lajosnál tanultam, de nyolc éve egy íjásztornán felfigyeltem a fehér ruhában doboló regősökre, és különösen arra, hogy mennyire ösztönző volt a dobzene, amivel a versenyt kísérték. Húsz-harminc százalékkal minden íjász jobban teljesített, mint zene nélkül. Ezután alakítottam meg a Szilaj dobkört. A hangszerek java részét magam készítettem, de használunk ázsiai éneklőedényeket, szibériai sámándobokat a honfoglalás kori leletek (a törteli bronzüst) alapján.
– Sokan mondják, hogy ma már boldog-boldogtalannak dobja van Magyarországon…
– Nem mindegy ki, milyen célra, milyen dobot használ. Utólag azt gondolom, például én is hibás vagyok abban, hogy túl sok embernek készítettem dobot. Akkor is megcsináltam, ha éreztem, hogy ez neki nem biztos, hogy jó lesz.
– Néhány hónapja a Heti Világgazdaságban megjelent egy cikk, amely szerint ez a fajta dobos-táltosos-lovas íjászatos hagyományőrzés afféle jelmezes szemfényvesztés, főként pedig zsíros üzlet, amelyre igen nagy a kereslet.
– Tény, hogy nagyon nagy a kereslet. Amikor 2005-ben először léptünk fel a Szilaj dobkörrel, utána rögtön tizenöt helyre hívtak meg bennünket, és erre nem is voltunk mindnyájan felkészülve. Nagyon nagy csábítás ez azok számára, akik már elsajátítottak valamennyi tudást, de lelkileg nem stabilak. Az elmúlt három-négy-öt évben több területen is megfigyelhető, hogy szinte a semmiből bukkannak fel lovas íjászok, népmesekutatók, grafikusok, rockzenészek, akik a terület fő képviselőiként mutatkoznak be, ügyesen adminisztrálják magukat, ügyesen használják ki az anyagi lehetőségeket. Míg azok, akik éveket, évtizedeket áldoztak a tudás összegyűjtésére, a gyakorlásra, az alkotásra, arra, hogy szellemileg-erkölcsileg is követni tudják a bejárt utat, és ne az anyagi előnyöket helyezzék előtérbe, hátrányt szenvednek.
– A közönség azért csak különbséget tud tenni, nem?
– Nem, gyakran még a szervezők sem, akik pedig belelátnak a folyamatokba. Nagyon nagy az igény mindenre, viszont a közönségnek nagyon kevés ismerete van, egyszerűen csak örül, hogy de jó, még több pólóárus, még több csodaszarvas, még több együttes közül választhat, vagy hogy már kész dobot lehet kapni – pár ezerért – a fesztiválsátorban, és nem is kell rá várni. Pedig ha egy gondolat, egy rajz, egy zene nem a sajátom, hanem szereztem valahonnan, az másképpen szól, más, negatív a hatása, nem olyan, mint annak, amivel teljes egységben vagyok, mert az enyém, mert az én megküzdött, bejárt utam eredménye.
– Hogy van azért tisztulás, az is jelzi, hogy például akadt már nemzeti rockzenekar, amely ráült tizenvalahány éves életművek sikereire, s aztán lefelé indult el a csillaga.
– Én nem annak örülnék, ha mások kudarcot vallanának, és már nem hívnák el őket annyi helyre, sokkal inkább annak, ha minél többen teljesíteni tudnák, amit vállalnak, és ha valóban a saját útjukat járnák.
– Tavasszal négyen kiváltak a Szilaj dobosok közül, és megalapítottak egy hasonló együttest. Járják az országot, sokfelé fellépnek, és ugyanazokat a kompozíciókat játsszák, amelyeket korábban a Szilaj dobosoktól hallhattunk, és amelyek a Dobélesztő című lemezen is szerepelnek.
– Igen, és nem is játsszák roszszul, sőt egészen jól, de nagyon várom a saját szerzeményeiket.
– A négy tag távozásával mennyiben változott a Szilaj zenéje?
– A legfontosabb, hogy az új tagok beilleszkedtek és nemcsak mint zenészek, hanem mint érző, gondolkodó tiszta emberek teljes taggá váltak. Örömömre meg tudtam nyerni Kobza Vajkot, aki szerintem európai szinten játszik ázsiai húros hangszereken: például szazon vagy kobzán. Más új húros hangszerek, új fúvósok is megszólalnak majd az új lemezünkön, s Vajk is akkor tud majd igazán kibontakozni a színpadon, ha már az új album zenéit játsszuk.