Halálos pacifizmus

Miért nem tett semmit az őszirózsás rendszer az ország megvédéséért? Őszinte hazafias szándék vezette-e később a Tanácsköztársaság északi hadjáratát? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik hétfőn a Hír Tv Ősök tere című műsora.

Kilencvenegy évvel ezelőtt, 1918. november 13-án írták alá a belgrádi fegyverszüneti egyezményt. A Károlyi-delegáció által elfogadott szerződés értelméről azóta is viták dúlnak, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia nem egészen két héttel korábban már elfogadott egy megállapodást, amelyet sokkal kedvezőbb körülmények között kötöttek, sokkal jobb feltételekkel. A vesztes, de területi épségét egyelőre őrző birodalom magyar részére a padovai fegyverszünetben a következők vonatkoztak: Horvátország elszakadása, fegyvernyugvás az olasz fronton és a hadsereg létszámának elfogadható csökkentése. Miután azonban 1918. október 28-án a prágai nemzeti tanács az új csehszlovák állam kormányának nyilvánította magát, majd másnap a horvát nemzetgyűlés csatlakozott a délszláv államhoz, végül pedig október 30-án új, forradalmi kormány alakult a függetlenségét kikiáltó Ausztriában is, ez a megállapodás az antant és az október 30–31. éjjelén forradalommal hatalomra került Károlyi-csoport részéről érvényét veszítette.
Az őszirózsás rezsimnek alapvető érdeke volt, hogy a frontokról éhesen, dühösen, de fegyverrel hazaérkező katonákat a maga oldalára állítsa, vagy ha ez nem sikerül, leszerelje őket. Ezenkívül sürgető volt legitimációt is szereznie magának. Előbbi cél azzal teljesült, hogy Linder Béla mindössze kilencnapos, 1918. november 9-éig tartó hadügyminisztersége alatt a fegyverben álló hadsereget szélnek eresztették. Utóbbi kívánalom pedig úgy vált valóra, hogy a balkáni antanterők főparancsnokával, a legendásan szerbbarát Franchet d’Esperey tábornokkal Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Hatvany Lajos nemzetitanács-tag, Csernyák Imre katonatanácstag és a budapesti munkástanácstól Bokányi Dezső megállapodott abban, hogy a magyar erőket a Marosvásárhely–Baja–Pécs vonaltól északra rendelik vissza. Hamarosan azonban a szerbek délről, a román királyi hadsereg délkeletről, a csehszlovák légiók pedig a Felvidék felől fegyverrel támadták meg az országot. Az akadály nélkül beözönlő alakulatoknak semmi sem állt ellen, így 1918. november végére a délszláv hadsereg elfoglalta Tolna, Somogy és Baranya vármegyék déli részét, birtokába került Pécs, Bátaszék és Baja. Ugyanekkor a román haderő Erdélyt bekebelezve az Alföld határáig jutott. 1918. december elejére a szerbek megszállták Pécset, a csehszlovák csapatok Nagyszombatot, a románok pedig Marosvásárhelyt.
Bartha Albert hadügyminisztert, aki elrendelte a hadsereg újrafelállítását és a területvédelmet, a kommunista befolyás alatt álló katonatanács és a frissen létrejött KMP ’18 végén megbuktatta, és ezzel elkezdődött a teljes területi kiszolgáltatottság időszaka. Ezt állítja Salamon Konrád, az ELTE BTK tanára, több kötet – köztük a Nemzeti önpusztítás, 1918–20 – szerzője. Maruzsa Zoltán, az ELTE BTK oktatója megerősíti Salamon azon állítását, hogy „Károlyin kívül senki más nem vette komolyan a wilsoni elveket”. Károlyi ugyanis még 1918 végén is úgy nyilatkozott, hogy a fegyveres országfoglalás ellen a csökkenő területű és mozgásterű Magyarország az antant jóindulatára apellál, és ebből az idealizmusból merít majd erkölcsi erőt a béketárgyalásokon. „Rajtunk kívül nem volt senki pacifista, csak Linder Béla és Károlyi Mihály” – hivatkozik Salamon Konrád az egykorú visszaemlékezések egyöntetű megállapítására.
A magyarországi antantküldöttség vezetője, Vix alezredes 1919. március 20-án átadta Károlyinak jegyzékét, amely egy 40–50 kilométer széles semleges sáv létrehozását írta elő a román és a magyar fél között. Ezzel Magyarország területéből újabb részt vettek volna el, amelybe beleesett Szeged, Debrecen, Makó és Békéscsaba. Az újabb forradalmi puccsal másnap hatalomra jutott Tanácsköztársaság elutasította ugyan a Vix-jegyzéket, és nem teljesítette annak követeléseit, de területvédelembe nem kezdett egészen 1919. április végéig. Ekkorra azonban – ezúttal összehangolt és antantfelhatalmazást lobogtató – újabb román, szerb és csehszlovák támadás kezdődött. A forradalmi kormányzótanács 1919. április 20-án a „forradalom védelme” jelszavával fegyverbe hívta a budapesti és vidéki munkásságot. A támadásba lendülő Vörös Hadsereg főparancsnokává Böhm Vilmost, vezérkari főnökévé Stromfeld Aurél ezredest nevezték ki.
Az 1919 kora nyarán elkezdett északi hadjárat csúcspontján, június 10-én visszafoglalták a csehszlovák hadsereg által megszállt közép-felvidéki magyar városokat. Míg a tisztek jelentős része – köztük maga Stromfeld –, a katonák közül sokan és például a visszafoglalt Kassa magyar polgárai felszabadító hadjáratot láttak ebben, addig Kun Béla az „imperialista csehek elnyomása alól felszabadult szlovák proletariátus” részére kikiáltatta a szlovák tanácsköztársaságot. Maruzsa Zoltán meg is jegyzi, hogy az északi hadjárat „a világforradalmi elképzelések láncolatába illeszkedik”. Salamon Konrád szintén a kommunizmust védő fegyveres akcióról beszél, amelynek távlatos célja az ukrán vörösökkel Kárpátalján keresztül való kapcsolatteremtés volt, valamint a Szovjet-Oroszország elleni angolszász intervenció magyarországi, szerb–román–csehszlovák segítséggel megvalósított változatának elhárítása.
Miután Kun Béla engedett Clemenceau 1919. június 13-i jegyzékének, amely a magyar csapatokat kivonatta a Felvidékről, Stromfeld lemondott. A cserébe Párizsból megígért román visszavonulást Bukarestnek esze ágában sem volt megvalósítani, 1919. július végén a Vörös Hadsereg vereséget szenvedett tőlük a Tiszánál. A románok pedig átvonulva Budapesten augusztus elején meg sem álltak Győrig.
Az 1918–19-es időszak tragikus területpolitikai kérdéseit boncolja hétfőn az Ősök tere.
Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szombat 15.05.