Jarmusch hervasztó virága

Próbálok jóindulatúan nem elaludni Jim Jarmusch (Hervadó virágok, Szellemkutya, Halott ember, Éjszaka a földön) kritikusugrató filmjén, nyújtózkodok, nyakamat ropogtatom, szememet dörzsölöm, kár, hogy egy presszót (vagy kettőt) nem ittam meg előtte, de hát a nyavalya törje ki, egy Jarmusch-filmről ki sejtette volna, hogy még ébren tartani sem lesz képes?
Az irányítás határai az amerikai szerzői film pionírjának merénylete a kultúrsznobok ellen: ez netán valami hecc, provokáció lehet? Összeesküvés-elmélet? Netán blöff? Nem könnyítem meg a néző dolgát, döntse el maga.
Ez a rejtélyes idegen (Isaach De Bankolé), ez az öltönybe öntött viaszfigura, meghatározhatatlan és megfoghatatlan lény jön-megy Spanyolországban, aprócska papírfecnire írt utasításokat hajt vége, amelyeket gyufaskatulyában kap meg, s amelyeket két presszókávéval öblít le, követjük őt, lessük minden mozdulatát, próbáljuk megfejteni a gondolatait, de hiába. Jarmusch végzetesen minimalista filmjében nincsenek magyarázatok, okok és miértek, nem tudjuk meg, ki a rejtélyes idegen, s mit akar, filmsztárok alakította (Tilda Swintontól Gael García Bernálig) kulcsfigurákkal találkozik, s megy tovább a rá szabott, film noiros útján, hogy végül leszámoljon a valóságot irányító Bill Murrayval egy atombunkerben. Nem egy dadaista mű szüzséjét ismertetem, inkább mintegy csak érzékeltetem: az égvilágon semmi ép ésszel felfogható nem történik Jim Jarmusch hervasztó filmjében, épp csak a szemembe égő spanyol lelki tájak, épületrészletek, városképek és a negyedóránként elhangzó, ars poeticaszerű bölcseletek maradnak meg: „Minden aszerint változik, milyen üvegen át nézed”, „A legjobb filmek azok, amelyekről nem tudjuk, láttuk-e, vagy csak álmodtuk őket”, „La vida no vale nada” (Az élet nem ér semmit) stb.
A kérdés pedig marad. A William S. Burroughs hetvenes évekbeli esszéjétől kölcsönzött cím (The Limits of Control) itt a szavak és tettek ellenőrző erejére utal. Kimondásra és ki nem mondásra. Cselekedetekre és nem cselekvésre. Történésre és meg nem történésre. Jarmusch látványosan filozofál a világ látszólagosságáról, a relativitásról, irányításról és összeesküvésről, a szubjektum fontosságáról, és a képzelet erejéről, mégis, filmje az azonosulás lehetőségének hiánya miatt puszta provokációnak hat, csipkelődésnek, nyelvöltögetésnek: kedves sznobok, ha ezt is beveszitek, bármi lehet művészet. De – és most maradjuk a Spéter Ezsébet-i mélységnél (magasságnál?) – minden igaz, még az is, ami nem.
(Az irányítás határai. Színes, feliratos, spanyol–angol–japán krimi, 116 perc, 2009. Rendező: Jim Jarmusch. Forgalmazó: Budapest Film.)