Két ország ünnepelte bajnokaként

Hol lakik mostanában? – kérdeztük Hunyady Emesét.
– Itthon. Sokat utazom, férjem a finn gyorskorcsolyázók edzője, ha edzőtáborba megy, mi is vele tartunk. Nyáron és karácsonykor elutazunk Helsinkibe, a kisfiam három nyelven beszél, és mindenhol otthon érzi magát. Hétvégenként hazajövünk Budapestre, ilyenkor édesanyám is az unokájával lehet. Amúgy a férjemmel szívesen vezetnénk itthon egy korcsolyaiskolát, most Szöllősi Szabolcsnak, a magyar bajnoknak segítünk.
– Hogyan tudnak egyáltalán segíteni, amikor a városligeti műjégpályát 2010 végéig bezárták?
– Nehéz így, hogy nincs itthon jég, mert külföldi edzőtáborokat kell keresni olyan pénzből, ami nincsen. Pedig jártam már sok pályán, de a miénk a világ legszebb korcsolyapályája, a külföldiek is imádják. Amikor 2001-ben itt rendezték meg a világbajnokságot, sérülten is elindultam, jó volt itthon versenyezni.
– Előtörtek a régi emlékek?
– Gyermekkoromban a Városligetben felírtam egy táblára a kitűzött időt, és aztán elértem. Játéknak tekintettem az egészet, az országos csúcsok megdöntését, az edzéseket is. Nem éreztem különbnek magam, szerettem edzeni, versenyezni. Édesapám 1987-es haláláig kilenc vastag füzetet ragasztott tele cikkekkel, abban találtam egy szilveszteri Ludas Matyit, amiben ez állt: „Ma különleges világnap van, Hunyady Emese egyetlen csúcsot sem javított meg.” Ezt jó visszaolvasni. Édesapám nagyon büszke volt rám, de sosem erőltetett semmit. Amikor anyukám hajnali ötkor ébresztett, azt suttogta a sötétben: „Edzés van, de ha nem akarsz, ne menj.” Néha csodálkozom, hova jutottam, hiszen korábban műkorcsolyásként még Manyi néni volt az edzőm, aki bokáig érő bundájában mutatta be a gyakorlatokat.
– Emiatt ment Ausztriába?
– Nem. Szabadságvágyból. Tizennyolc éves voltam, csak el akartam menni otthonról, és követtem az edzőmet, aki Bécsbe költözött. Tervemet az itthoni vezetőség, de még a szüleim előtt is teljes titokban tartottam, hozzámentem egy félig magyar korcsolyázófiúhoz, így tudtam hivatalosan is áttelepülni Ausztriába. Nem beszéltem a nyelvet, pénzem sem volt, négyen éltünk egy albérletben. Később az egyesületem révén félnapos munkához jutottam egy bankban, akkor már különköltözhettem, és a napi négyórás munkám mellett edzettem, jártam a Világkupákra. Elszúrtam egy-két évet, ez volt az átállás. Lett egy lengyel edzőm, vele kezdtem igazán komolyan dolgozni. 1992-ben, a harmadik olimpiám után lett először szponzorom, többé nem kellett bejárnom dolgozni.
– Innentől következik a sikertörténete, az 1992-es olimpiáról a bronz, a ’94-esről az arany és az ezüst…
– Igen, de ezekről már annyit meséltem.
– Meg lehet unni, hogy Lillehammerben két ország szurkolói is ünnepelték?
– Nem, mert aki szeret, vagy legalább ismer, az elfogadta, hogy osztrák színekben győztem. Van persze olyan is, aki haragszik rám. Lillehammerben én szereztem meg Ausztria első és egyetlen gyorskorcsolya olimpiai bajnoki címét, de az az arany Magyarország első téli olimpiai aranya is. Mert igenis, ez magyar arany is.
– A nemzetközi méltatásokban pedig azt emelik ki, hogy megtörte az orosz, illetve még korábban a keletnémet hegemóniát…
– Igen, én voltam az első nem keletnémet világbajnok. Ha az öszszes oroszt és NDK-belit eltiltották volna, aki megengedhetetlen eszközökkel élt, ki tudja, mennyivel több érmem lehetne? Az NDK-soknak mély hangjuk volt, az oroszoknak bajszuk, de sosem buktak le, sosem produkáltak pozitív mintákat. Emlékszem, az egyik versenyen elmentem az illemhelyre, ott állt egy főkötős orosz nénike, és éppen a vizeleteket töltögette. Teljesen ledermedtem. Nagyon sok összetevője van a sikernek, de mindig elmondom: dopping nélkül is lehet eredményeket elérni. Nem igaz, hogy nem lehet, itt vagyok élő példának én.