Mi változott az irodalmi életben?

Jó műsorötlet a „Tetszettek volna…”. Húsz évvel a rendszerváltoztatás után már fel lehetne mérni, honnan meddig értünk, már ha sikerül a sorozatnak gerincet adni. Vehette volna valaki a fáradságot, hogy kitalálja a fontos pontokat, és azt is, hogy konkrétan milyen legyen az azzal való foglalkozás. Vlasics Sarolta és Marton Éva például úgy döntött, hogy az irodalmi élet rendszerváltozás-folyamatát montázsokból építi fel. Bejátszásokból, régebbi mondatokból, amelyek a szerkesztői remények szerint összeállnak majd képpé. Nem álltak.
A magyar irodalmi élet elmúlt évtizedeinek története nem is rajzolható fel fél óra alatt. Még akkor sem, ha egyetlen okos ember a stúdióban nagyon összefogottan megpróbálkozik ezzel. Mert ahány okos ember ülne ott, annyiféleképpen látná. Nyilván ennek a felismerése szólt a montázstechnika mellett. Egy mondat Dallos György, egy Esterházy, Csoóri, Csalog Zsolt, fél mondat Nádas és Szentmihályi Szabó Péter, hosszabban a két szakértő: Reményi József Tamás és Szilágyi Ákos. Hogy mikor melyikük beszél, csak sejtjük. Arról van szó, hogy a diktatúra, még a szoft változata is folyamatosan kísérletezett, hogy kordában tartsa a szellemet, a szellem azonban nem politikai folyamat, ezért nem kordában tartható. Esetenként azonban korlátozható. Ezt nevezik öncenzúrának. Csengey Dénes arról beszél, hogy megvoltak a kifinomult kompromisszum-technikák, és könnyű volt elgyávulni. Őt ettől Csurka és Csoóri barátsága mentette meg. A szakértők szerint az irodalom rendszerváltozásának ideje Esterházy Termelési-regényének megjelenése (1979), az vetítette ki azt a nyelvi szemléletváltozást, ami az irodalomban lezajlott.
Hallgatjuk az összerakott okos mondatokat, és sehogy sem tudjuk kihámozni, mi is történt. Miért nem szólal meg Csurka? Már ha a múltról beszélünk. És miért nem meri valójában senki kimondani, amit a máról gondol? Mert nem lehet? Hisz a mai irodalmi élet semmivel nem kevésbé átpolitizált, mint a kilencven előtti. Éppúgy osztanak díjakat és ösztöndíjakat, mint annak előtte. Az írók politikai röpiratokat jegyeznek. Csak most nem kell hozzá bátorság. Most olykor ahhoz kell a nagyobb bátorság, hogy ne írják alá. Mert kegyet veszíthetnek, mert szembe mennek az elvárásokkal. És a kegy pénzt jelent, megélhetést. A diktatúrában még voltak sportállások. A szabadpiacon már nem nagyon, legfeljebb néhány kiválasztottnak.
E rádiós sorozat legnagyobb hibája, hogy alapvetően gyáva. Nem meri felvállalni a konfliktusokat, és főként nincs véleménye. Egy kicsi ide, egy kicsi oda, ezt ne bántsuk, ez a mi kutyánké. A vége pedig nagy langyos katyvasz. A hallgató próbálja kibogozni, mit is akartak vele közölni, mígnem rájön, hogy igazából semmit. Ha megkérnék, foglalja össze néhány mondatban, hogyan is zajlott a rendszerváltozás az irodalmi életben, csak pár név jutna eszébe, de semmi több. És nem biztos, hogy épp a legjobb nevek. Mert ki dönti el, kik a legjobbak? Pedig erről is kellene beszélni.
(„Tetszettek volna…”, Kossuth rádió.)