A világ történelmének jövőbeli alakulását nemcsak Kína viharos emelkedése formálja, de két, ennél kevésbé szem előtt álló folyamat is: Törökország és Japán lassú kiválása a jelenlegi transzatlanti célok feltétlen segítői szerepköréből. Immár megváltoztathatatlannak látszó tektonikus elmozdulások fordítanak el ázsiai hatalmakat a transzatlanti szövetségtől saját, nemzeti céljaik mind erőteljesebb érvényesítése felé: Törökország egyre inkább a muzulmán világ, Japán pedig új miniszterelnökének megválasztása óta az ázsiai–csendes-óceáni térség felé fordul, mindkettő saját érdekeit előtérbe helyezve. Magyarország számára hosszú távon ezek ma még felmérhetetlen változások. Az atlantisták szemszögéből nem veszélytelenek, hiszen nálunk igen sokan úgy érzik, csalódtak a Nyugatban, miközben lelki közösséget éreznek a Kelet országaival, ha sokszor elfojtva is.
Eltávolodás a régi imázstól
E cikk a szemünk előtt lejátszódó török átalakulással foglalkozik: azzal, ahogyan Amerika és a nyugati világ kedvenc regionális, muzulmán hatalma felfedezi ottomán múltját. Amit kétségtelenül segít az, hogy a törökök által leginkább rettegett ellenség, a kurd nacionalizmus erősödik, és erre nyugati szövetségeseiktől segítséget nem kaptak, csupán kioktatást, mint amikor kurd terroristák emberi jogait megsértik. Így Ankara nyitását Irán és Szíria felé erősen motiválja, hogy mindkét állam területén jelentős kurd kisebbség él, és mindkét állam Törökországhoz hasonlóan érdekelt egy független kurd állam kialakulásának megakadályozásában.
Miközben az Európai Uniótól Törökország csatlakozási igyekezetében annyi leckéztetést és pofont kapott, hogy a török nyilvánosság többsége a legújabb felmérések szerint már nem kíván annak a társulásnak tagja lenni, amely őt láthatólag nem akarja. A török fordulat politikai alapjainak kidolgozása a miniszterelnök mellett elsősorban egy embernek köszönhető, az ötvenedik évében járó Ahmet Davutoglu professzornak, aki idén május elsejétől vezeti az ankarai külügyminisztériumot. Geopolitikai érzékét és higgadt bölcsességét sokan a szingapúri Kishore Mahbubhanihoz, a városállam volt ENSZ-nagykövetéhez, az ázsiai értékek nagy propagátorához hasonlítják.
A politológusi képzettségű Davutoglu – aki külügyminiszteri állása előtt Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök politikai főtanácsadója volt – nagy szerepet szán Törökországnak. Nemcsak azt akarja, hogy Európában és a Közel-Keleten regionális hatalomnak tekintsék, hanem lelkes támogatója a „neoottomanizmusnak”, amely nemzetközösséget akar létrehozni szomszédaival és a régi ottomán világ országaival.
Az 1299-től 1922-ig tartó Oszmán Birodalomnak hazánk másfél száz éven át része volt.
Davutoglu fő külpolitikai törekvései közé tartozik, hogy az országnak szomszédaival „nulla problémája” legyen, majd onnan a maximális együttműködés új szakaszába lépjen. Davutoglu, még Erdogan tanácsadójaként március 21-én az amerikai Princeton Egyetemen a török külpolitikáról tartott konferencián elmondta, a maximális együttműködés célja, hogy a regionális béke gazdasági előnyöket eredményezzen.
Hogy ez üzletileg mit jelent a gyakorlatban, arról a brit Economist hetilap október 31-i száma ízelítőt ad: egyetlen török építővállalat, a TAV éppen most fejezett be egy repülőgép-terminált Kairóban, miközben légikikötőket épít Líbiában, Katarban, Tunéziában és az Egyesült Arab Emírségekben. Török vállalkozások több száz infrastrukturális szerződéseket valósítanak meg az olajban gazdag iraki Kurdisztánban, és a térségben máshol is plázákat, szállodákat és iskolákat építenek.
A külügyminiszter felfogása szerint országára hosszú időn át úgy tekintettek, mint amelynek „erős izmai, gyenge gyomra, zavart szíve és átlagos esze” van. Törökországnak, mondja Davutoglu, ettől az imázstól el kell távolodnia. A török kormány politikája eddig – értéksemlegesen kifejezve – látványos eredményeket ért el. Látványosat abban az értelemben, hogy ősellenségeivel békül ki és nyugati szövetségeseivel egyre inkább hidegül a viszony.
Erdogánék Örményországgal – amellyel késhegyre menő viták folytak és folynak arról, hogy Törökország népirtást követett-e el a múlt század elején az örmények ellen – kötendő szerződés jegyzőkönyvét október 21-én terjesztették az ankarai parlament elé, amelynek elfogadását követően a két ország között végre megnyílnának a határátkelőhelyek és kölcsönösen elismernék egymás határait.
A közel-keleti diplomácia aktivitása
Ciprus kérdése ezzel szemben tapodtat sem látszik kimozdulni helyéből, és ez – legalábbis a hivatalos indokolás szerint – Törökország uniós csatlakozásának egyik fő akadálya. Jelenleg nyolc tárgyalási fejezetet blokkolt az Európai Unió a megoldatlan ciprusi kérdés miatt. Ankarának hamarosan döntenie kell, hogy megnyitja-e kikötőit a sziget görög részéből érkező hajóknak, mivel ezt az ígéretet tette az EU-val kötött megállapodásában. Az Európai Bizottság várhatóan e hónapban adja ki az ügyben a jelentését: brüsszeli megfigyelők már várják a kölcsönös szemrehányásokat.
Annyi bizonyos, egyre látványosabb az európai ellenállás Törökország uniós csatlakozása ügyében, és az utóbbi időben az amerikai kormány is elhalkult a török felvétel ösztönzésében. Hogy ennek mi a valódi oka, az vitatható. Egyáltalán nem zárható ki azonban, hogy mindezt a török diplomácia orosz, de elsősorban és főként az iszlám országok, mindenekelőtt Irán irányába történő nyitása, valamint a korábban stratégiainak nevezett török–izraeli viszonyban beálló gyors lehűlés okozta.
Ankara és Moszkva kereskedelmi kapcsolatai szédítő ütemben fejlődnek. Augusztus elején – nem sokkal az uniós prioritást élvező, Törökországon áthaladó Nabucco földgázvezetékre vonatkozó megállapodás aláírása után – Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök Ankarában Erdogánnal írt alá megállapodást, hogy a sokak szemében a Nabucco földgázvezetékkel rivalizáló Déli Áramlat vezetéken orosz földgázt szállítsanak Európába, szintén török területen keresztül.
Az AK-kormány leglátványosabb erőfeszítése azonban közel-keleti diplomáciai aktivitása volt. A török kormány kihasználta George Bush amerikai elnöknek a térségben népszerűtlen politikája által keltett légüres teret: részt vett az Izrael és Szíria közötti közvetett tárgyalásokban. Beszállt a 2006-os libanoni, valamint a tavaly karácsonykor kirobbant gázai válságot követő tárgyalásokba is. Ugyanakkor sikeresen segítette az amerikaiakat abban, hogy az amerikai csapatok iraki kivonását szabályozó egyezmény megszülethessen.
Csakhogy – főként nem hivatalosan diplomaták – Törökország hagyományos nyugati partnerei és Izrael ma már csak egyik oszlopát képezik Törökország új, többdimenziós külpolitikájának. A nyugati fővárosokban rossz néven vett török fordulat különösen élesen Izrael irányában érezhető.
A svájci Davosban tartott gazdasági világfórumon Erdogan miniszterelnök Simon Peresz izraeli államfőt bírálta igen keményen, és vonult ki felháborodottan egy vitafórumról, azt ígérve, még egyszer be nem teszi a lábát Davosba, amiért Peresszel ellentétben a moderátor le akarta torkolni, amikor elmondta, Izrael hatalmas polgári emberáldozatokkal járó háborút folytatott Gázában. Szeptemberben Izrael dühítette fel Davutoglut, amikor a külügyminisztert nem engedte átkelni a gázai határátkelőhelyen. A török kormány pedig a múlt hónap elején tiltakozott az ellen, hogy Izrael is részt vegyen egy közös légi hadgyakorlaton, ami annak elmaradását eredményezte. Majd pedig az izraeli kormány tiltakozott, amiért az egész arab világban népszerű török szappanoperában palesztin gyerekeket lövő izraeli katonákat vonultattak fel. Egyes izraeli bírálatokban már megjelent az antiszemitizmus vádja. Legutóbb pedig Erdogan miniszterelnök október 26-án azzal sokkolta az izraeli kormányt – és nem utolsósorban a muzulmán világ közvéleményét –, hogy a brit Guardian című napilapnak azt nyilatkozta Avigdor Lieberman külügyminiszterről, hogy az Gáza ellen nukleáris fegyverek bevetésével fenyegetőzött.
Erdogan intése a Nyugatnak
A légkör gyorsan romlik. Amikor Barack Obama amerikai elnök áprilisban Törökországban járt, hangsúlyozta Ankara hídszerepét a Kelet és a Nyugat között, valamint nyugtázta közvetítését az arab–izraeli konfliktusban. Most, hat hónappal később Washingtonban és Brüsszelben már megkérdőjelezik Törökország szövetségesi megbízhatóságát, elsősorban annak tükrében, hogy Ankara Izraellel fenntartott viszonya szinte soha nem volt olyan rossz, mint ma.
Hogy milyen mértékű elsősorban a Washington és Ankara közötti jó viszony rosszabbodása, arra leginkább jellemző, hogy Erdogan miniszterelnök október 29-i, fehér házi látogatását a Today’s Zaman nevű angol nyelvű török napilap november 2-i híradása szerint december 7-re halasztották. A török lakosság pedig mind nagyobb arányban javasolja, hogy kormányuk azelőtt utasítsa vissza az uniós tagságot, mielőtt az EU utasítja vissza a török csatlakozást.
A nyugati aggodalmakat nem csillapította, hogy Recep Tayyip Erdogan október 27-én járt Teheránban és ott még Ali Hamenei, legfőbb iráni vezető is fogadta – Izrael hangos tiltakozásától kísérve. Mahmud Ahmadinezsád iráni elnök pedig Teheránban kijelentette: „Egyértelmű fellépése a cionista rezsimmel szemben pozitív hatása volt a világra, és ez kétségtelenül minden népet boldoggá tett”. A látogatás után Erdogan felhívta a nemzetközi közösséget, hogy ne aggódjon annyira Irán nukleáris programja miatt, míg a látogatás előtt arra emlékeztette a Nyugatot, ne feledje: „a nukleáris fegyverek birtokában lévőknek nincs joguk arra, hogy más országoknak azt mondják, ne tegyenek szert rájuk”. Amit Erdogan november elsején még azzal a megjegyzéssel is megtoldott a török közszolgálati televíziónak adott nyilatkozatában, hogy az Irán ellen az atomhatalmak által elrendelt szankciók arrogánsak.
A hídszerep betöltése
Vasárnap Ahmadinezsád iráni elnök látogat Isztambulba, az Iszlám Konferencia Szervezetének ottani ülésére, ahol találkozik Abdullah Gül török elnökkel is.
Feltételezhető, hogy az Európai Unió tagjai most hirtelen „feltalálják majd a spanyolviaszt” és a török bővítéssel szemben egyre keményedő ellenállásukat olyan trivialitásokkal indokolják majd, amelyek korábban éppen úgy jelen voltak, mint most, de azokat nem „fedezték” fel. Vagyis, hogy Törökország olyan ország, amely területének és lakosságának túlnyomó része Ázsiában található, valamint muzulmán ország, amelynek kevés keresnivalója van egy keresztény országokból álló közösségben. Miközben a másság folyamatosan pozitívnak feltüntetett értékét a török viszonyban zárójelbe teszik.
A NATO-tag Törökország elidegenítése azonban hatalmas hiba lenne. Törökország Irakkal, Szíriával és Iránnal is határos. Az észak-atlanti szövetség második legerősebb hadserege török, és török a NATO főtitkárhelyettese is. Törökországot nyugaton mindeddig a demokrácia, a kapitalizmus és az iszlám sikeres ötvözetének mutatták be.
Törökország azzal érvvel, hogy a hídszerep betöltéséhez minden pillérjét erősítenie kell. A Nyugat ne alkalmazzon kettős mércét, mondják török diplomaták: amikor például Obama, Sarkozy, Merkel és Berlusconi egymáson túllicitálva javítják orosz kapcsolataikat, akkor ugyanez akár Moszkva, akár Damaszkusz, akár Teherán viszonylatában miért lenne kevésbé értékelésre méltó?
Felbomolhat a jelenlegi erőegyensúly
A NATO-tag Törökország bebizonyította, nagy a játéktér a szövetségen belül. Hogy ez miként hat majd hosszabb távon a magyar politikára, még nem látható. Egy azonban meglehetősen nyilvánvaló: a magyar nép többségének többszöri és igen mély csalódottsága a Nyugatban. Kezdve az 1945 utáni érdekövezeti felosztástól, amelynek révén négy és fél évtizeden egypártrendszerben élt, az ország cserbenhagyásán át 1956-ban, egészen az 1990-es fordulat utáni húsz év tapasztalatáig, amikor a nemzet vagyonának nagy része nyugati tulajdonba került. A mindinkább nyomorban vagy egyre nehezebben élők pedig már annyian vannak, hogy – mint legújabban a november 3-án megjelent Pew Research Center felméréséből is kiderült – az új uniós tagországok közül egyedül nálunk vallotta a többség azt, hogy jobban élt a diktatúrában.
Az Európai Külügyi Tanács a november 3-án kezdődött washingtoni atlanti csúcstalálkozó előtti napon Brüsszelben nyilvánosságra hozott terjedelmes jelentésében arra a következtetésre jutott, hogy Európa becsukja a szemét a világban végbemenő változások előtt, nem látva, Amerika csökkenő szerepét nem lehet egymással versengő, még nagyobb transzatlanti hízelgéssel kompenzálni, mert azt Washington nem szereti, míg Európa politikai-katonai jelentőségét tovább marginalizálja.
A transzatlanti kapcsolatok várható lazulása, a NATO szintén várható afganisztáni kudarca nyomán nálunk hosszabb távon erősödni fog az a követelés, hogy egy megválasztott kormány kizárólag a magyar érdekekre összpontosítva politizáljon. Ami nagyon sokakban azt a követelést fogalmazhatja meg, hogy a kínai, az orosz, a török és egyéb piacokat politikailag értéksemlegesnek tekintsék.
Ehhez hozzájárul még, hogy a magyar gyomorhoz semmivel nem áll közelebb a Big Mac a döner kebabnál, ami hosszú távon verejtékcseppeket varázsolhat azok homlokára, akik a történelmet a mai állapotában szeretnék jegelni.
origo.hu
Menczer Tamás: Lenézik a magyar embereket!
