Állati (és emberi) dolgok

A disznók javára történt nyelvi önkorlátozásra visszatérve, mostantól már az is megfontolandó lesz, hogy valamely magáról megfeledkezett embertársunkat szemtelen disznónak, horribile dictu részeg disznónak tituláljuk. Sőt, ha így megy tovább, még a végén egyes növényfélék is kikerülhetnek a megengedett – PC – kifejezésmódok állományából

Először sertésinfluenza néven mutatkozott be a most garázdálkodó járványos kór, majd gyorsan átesett egy névmutáción, és azóta új influenza néven fertőz tovább az emberek körében. Korábban megismert vírusváltozata a madárfélék családjába tartozó különböző állatfajok – gyöngytyúk, pulyka, különböző házi- és vízi szárnyasok – körében terjedt, emiatt kapta a madárinfluenza nevet. A régi és ezen új influenza évadjai közt azonban valami történt. Valami nagyszabású emberi felismerésnek lehetünk tanúi, s annak következtében már nem kapcsoljuk állatok nevéhez a különféle ismert és még ismeretlen betegségeket, kóros elváltozásokat. Többé nem adunk teret a vétlen állati lényeket sértő, megalázó jelzőknek, az állati méltóságnak negatív asszociációk általi diszkriminációjához. Arról nincs tudomásom, vajon miként fogadta az intézkedést az egyetemes sertéstársadalom, vajon elégedetten röfögtek-e – egyáltalán értesültek-e róla, tudomásul vették-e ezt az emberi gesztust? –, hiszen én is csak akkor ébredtem tudatára a dolognak, amikor Czeizel doktor egy pár nappal ezelőtti tévéinterjúban elmondta, a nyúlszáj (és farkastorok) néven ismert születési rendellenességeket egy ideje, egy nemzetközi – talán WHO? – direktíva értelmében nem szabad állatnevekkel jelölni. Szabatosan körül kell írni, ha kell, tíz szóval egy helyett, mert így korrekt.
Mint nyelvhasználattal járó foglalkozást űző ember, elgondolkodtam ezen. Eddig csak azt tudtam, hogy egyes embercsoportokat, rasszokat, nációkat nem illik, nem szabad – az amúgy évszázadok során kialakult és elterjedt – nevükön nevezni. Jó húsz-harminc éve durva sértés számba megy Amerikában négernek mondani a feketéket, mifelénk a politikai rendszerváltozással párhuzamosan romává lettek a cigány származású honfitársaink, holott nem is olyan rég még sértésnek számított az új nevük. A magyar nyelvben mélyen gyökerező szóösszetételek ugyan megmaradtak – továbbra sem beszélünk romakerékről, romazenéről, romaútról és romapecsenyéről –, de ha vannak, akiket sért a régi forma, ám legyen. Rég nem használjuk a tót meg az oláh népneveket, mert sérti a szlovákok és románok érzéseit, de érdemes megnézni a telefonkönyvet, hányszor szerepelnek bennük régi családnévként. Ellenpéldaként teljesen megérthető, hogy a Gólya, gólya, gilice… kezdetű népdalból kivették a török gyereket, mert nem lenne jó, ha már óvodás korban előítélet rögződne szegény török gyermekekkel szemben.
Az állatnevek ilyen értelmű kiiktatása a beszélt nyelvből – bármelyikből – azonban felér a szervezett és szabályozott öncsonkítással. Nézzük meg próbaként, mi mindent halmozott föl a magyar nyelv, fejlődése hosszú szakában, az állatok és az ember közös vonásairól, hogy velük tegye képszerűbbé, kifejezőbbé magát. Az inkriminált nyúlszáj vagy nyúlajak, illetve a farkastorok (a felső ajak és a szájpadlás részleges hiánya) mellett számos születési rendellenesség, az átlagostól eltérő küllem, a másokétól eltérő vonás kölcsönzött jelzőket az állatvilágból. Beszélünk farkasfogról és farkasvakságról is; a torokgyík a diftéria régi, közismert neve. A szamárköhögésnek nincs is más közkeletű elnevezése, és itt jegyzendő meg, hogy az évente 30-50 millió gyermeket megfertőző betegség évente 300 ezer halásos áldozatot szed, többet, mint az összes eddigi influenzajárvány az 1919. évi „spanyol” óta. Az örökletes és/vagy szerzett alkati tulajdonságok közt közismert a lúdtalp és a tyúkmell, mindkettőnek van ugyan „civilizált” elnevezése, ám a régi vitathatatlanul szemléletesebb. Képszerű hasonlattal nevezi a magyar tyúkszemnek a kerek bőrkeményedést (az angol madárszemnek, hasonlóan a fa bogához, csomójához), a kórosan megvastagodott láb szinte minden nyelven elephanthiasis, azaz elefántláb. Polipnak hívja az orvostudomány az orrüregben és a bélrendszerben gyakran előforduló elváltozást, függetlenül attól, mit szólnak e pejoratív asszociációhoz a derék tengeri csemegeállatok.
Létezik egy sor, különböző állatfajtákra utaló meghatározás, van köztük tudományos, népies, semleges, inkább dicsérő ízű, és kétségkívül sértő szándékkal kölcsönvett név is az állatvilágból. Az emberi fülkagyló éppen olyan formájú, mint a tavi vagy folyami kagyló, abnormális nagyságáról, esetleg szőrös mivoltáról a névadó nem tehet. A sasköröm idült gombafertőzéstől megvastagodott, meggörbült barnás köröm. Madárkéznek mondják a kicsiny, vékony ujjú női kezet, ugyanakkor madárfejűnek hívják a rendellenesen kicsiny koponyájú (mikrokefál) egyéneket. Amint lófejű, lóarcú a neve a túl hosszú arcú, erős állú férfiaknak és nőknek (a britek körében különösen gyakori e horseface-nek nevezett típus). Gárdonyi bikafejűnek nevezi Dobó István alkapitányát, Mekcseyt, Arany János rókalelkű bátynak Toldi Györgyöt, és nincs mesekönyv pókhasú vagy haspók szereplő nélkül. Vajon minek lehetne nevezni azokat a burmai lányokat, asszonyokat, akik a nyakukat karikákkal méteresre nyújtják, ha nem zsiráfnyakúnak? Méteresre nyújtott nyakú asszonyoknak?
Ez utóbbi hasonlatokkal elhagytuk a betegséggel kapcsolatos állatneveket – nem feledkezve meg a rákbetegségről! –, de érdemes még idetűzni néhány jelzőt a mindennapok szóhasználatából. Lehet-e képszerűbben leírni adott esetben valakit, mint hogy gólyalábú, majomképű, tapírorrú, borjúszájú; vagy ellentétes érzelemmel: őzikeszemű, hattyúkeblű, darázsderekú, gazellaléptű, galamblelkű, hangyaszorgalmú? Van-e pontosabban illő szó a magát elhagyó, kövér nőre a tehénnél, a csökönyös, az ostoba, szűk látókörű emberre a marhánál? Feltétlenül ez utóbbi kategóriába tartoznak, akik ezt a nemzetközi nyelvészeti bolhacirkuszt kitalálták, mérlegelés és finomítás nélkül. Azt senki sem tarthatja jónak – magam sem –, hogy egy apró javítható „gyári hibával” született gyermek füle hallatára nyúlszájról meg a farkastorokról beszélgessenek a felnőttek. Nem vagyok sertésellenes sem, szeretem a karajt, tarját, csülköt, hurkát, kolbászt, szalonnát, töpörtyűt, mindegyiket módjával. A disznók javára történt nyelvi önkorlátozásra visszatérve azonban, mostantól már az is megfontolandó lesz, hogy valamely magáról megfeledkezett embertársunkat szemtelen disznónak, horribile dictu részeg disznónak tituláljuk. Sőt, ha így megy tovább, még a végén egyes növényfélék is kikerülhetnek a megengedett – PC – kifejezésmódok állományából, és akkor nem lesz többé borvirágos, krumpliorrú ember, falábú focista, fakezű gitáros, kaporszakállú öreg és tökfejű miniszter. Legalábbis papíron nem.
Aeosopus, La-Fontaine – remek kollégáik seregével együtt – biztosan jót derülnek a mennyei parnasszuson, értesülvén hanyatló korunk ezen újabb, globális szamárságán. Eszembe jut a görög meseíró magyarítója, Heltai Gáspár uram példázata az apáról és fiáról, akik a szamarukat vitték vásárba. Akik látták, addig okoskodtak velük, hogyan kéne a hátára ülniök, így vagy úgy, együtt vagy külön-külön, hogy végtére már ők cipelték egy rúdra kötve a szamarat. És amikor emiatt is kikacagták őket, a gazda vízbe vetette az állatot, megelégelvén a zaklatást.
Így jár az is, aki idegen tanácsadóknak engedelmeskedve feladja a nyelvét és elhagyja a józan eszét.