Fábián László nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy egy melankóliára, rezignációra, depresszióra hajlamos korban az öröm emberére találjon. E felfedező úton a legnehezebbre vállalkozik, nem bűvészkedik a szavakkal, nem elégszik meg sokértelműnek tűnő, frappáns definíciókkal, hanem meghatározások tömkelegének útvesztőjében keres Ariadné-fonalat. Mint író, költő, az újabb kori magyar irodalom egyik legjelentősebb műfajkereső regénye, a Hazatérő lovam körmén virágos rét illatát hozza, avagy furcsa görcs a torokban című, címében sem mindennapi költői beszély írója nem csodálkozik azon, hogy a leghitelesebb filozófiai gondolatokat igen gyakran nem filozófusok, hanem költők, írók képesek létrehozni. Közülük is az abszolútumok, a legek alkotója, Johann Wolfgang Goethe az, aki Az öröm című csodálatos költeményében kimondja, hogy még az igazi öröm is ambivalens, kétarcú. Nem tud vegytisztán és maradéktalanul boldogságot hozni. Kiváltképpen a gondolkodó ember számára nem, aki addig elemzi az önmagunk fölé emelő tiszta érzést, amíg rá nem talál annak fonákjára. Így lesz a Goethe-versbeli vidáman szálldosó, ezernyi színben tarkálló szitakötő alapszíne végül szomorúkék. Dehát csodálkozhatunk-e, amikor Goethe a Faust című nagy gondolati drámájában az örömre, a boldogságra érdemes pillanatot csak egy vak emberrel képes megláttatni?
A világ paradoxonokból – látszólagos képtelenségekből és többértelműségekből épülhet-e fel csupán? – kérdezi, illetve kérdezteti velünk az író-gondolkodó. Mennyire nehéz az öröm emberét észből megtalálni, tudatosan meghatározni, amikor a tanult elme tisztában van azzal is, hogy a kollektív tudattalan jungi birodalmában előbb bukkanunk rá bármire is, mint a tiszta és éber elme tartományaiban. És hogy a földi-égi világban semmi-senki sem azonos egészen önmagával. A giccs sem egyértelmű fogalom, pedig talán éppen attól giccs, hogy megpróbálja az örömöt és a bánatot úgy elhozni az ember számára, hogy megfosztja a sokértelműségtől. Ám vannak az életnek olyan egyértelműen tragikus pillanatai, amikor a leegyszerűsítő giccs, egy felszínes műdal szövege a lélekbe markol, és mindennél egyértelműbb igazságot fejez ki. Máskor – az életnek ezek a gyakoribb pillanatai – ráébredünk nagy gondolkodók munkái nyomán, hogy akkor válhatunk az öröm embereivé, ha elkerüljük a borderline szindróma csapdáit, azaz az egészség és a betegség határvonalán egyensúlyozva nem billenünk át az utóbbiba, mint Heinrich Kleist híres hőse az Egy lócsiszár virágvasárnapja című regényből. Ha igazságkeresőből a részigazságok mániákusaivá válunk, elveszítjük az örömemberi képességünket, s ez maga a kárhozat.
Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy az igazi örömhöz hoszszú szenvedésekkel teli út vezet. Erre tanít bennünket Dante Isteni színjátéka is, amelynek leglégiesebb, legnehezebben elképzelhető fejezete a Mennyország, az Elízium, szemben a könnyen átélhető Pokol és Purgatórium meganynyi körével.
Fábián László könyvét az eszszéműfaj látszatvirágzásának évadján is merem elsők között olvasásra ajánlani. Az író gondolatmenetében nem áll meg félúton, mint nem egy esszéíró teszi még a legjobbak közül is. Fábián nem titkolja az „öröm embere” előtt álló tornyosuló nehézségeket, kitérőket. Ám azt is egyértelműsíti: csak e kitérők és nehézségek lebirkózásával lehetünk hitelesen boldogok. S csak így érdemes élni.
(Fábián László: Az öröm embere, esszé, VárUcca Műhely, Veszprém, 2009.)
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
