Svájcban egy november végén tartott népszavazáson 57,5 százalékos aránnyal hagyták jóvá azt a kezdeményezést, hogy az országban ne lehessen új minaretet építeni. A tilalom hatalmas visszhangot keltett világszerte. Azt nemcsak a svájci politikai elit nagy része ítélte el, de a Vatikántól az ENSZ emberjogi főbiztosán át a legnagyobb emberjogi szervezetekig igen sokan és igen sok intézmény.
A minaretépítési tilalom nemcsak a Bern által aláírt nemzetközi szerződéseket sérti, de ellentétes a svájci alkotmány alapértékeivel is. Ezért várható, hogy azt akár a svájci legfelső bíróság is hatályon kívül helyezi, vagy elítélő határozatot hoz a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága. Feltűnő, hogy Genf, Lausanne, Luzern, Vaud, Neuchatel, Basel város kantonja, valamint Zürich városa többségében a tilalom ellen szavazott, azaz a demokratikus érzésekben ösztönszinten is túlcsorduló Tamás Gáspár Miklós emlékezetes kifejezésével élve, a svájci „mucsa” szavazott a tilalomra.
A Helvéciában meglévő négy kis minaret eldugott, „proli” helyszíneken emelkedik a magasba, és abból müezzin hangja nem szólal meg. Közülük a legmagasabb 22 méter. Az építési tilalom sérti a vallásszabadságot, a különféle vallások békés egymás mellett élését, valamint a megkülönböztetés elvét is, de fő célját, vagyis az iszlám visszaszorítását Svájcban, nem éri el, ugyanis a militáns, fundamentalista iszlámhívők nem arról ismertek, hogy Allah svájci „magastornyainál” adjanak egymásnak randevút. Az egész ügy a legközvetlenebbül érintetteken kívül egyértelműen a liberálisoknak a legkellemetlenebb, mint ahogyan azt Techet Péter A liberalizmus és az iszlám című, e hasábokon december 8-án megjelent kitűnő cikkében érzékeltette. Őket egyik oldalról az iszlám konzervativizmusa, másik oldalról „a rasszizmus és a kispolgári rendpártiság taszítja” – írja.
Az a tény, hogy nálunk a liberálisok hangadó fórumaikon eddigi elveiket az azokkal ellentétes érzelmeik kielégülése és a haszonelvűség oltárán egy pillanat alatt feladták, helyeselve a svájci alkotmánnyal és a nemzetközi joggal is ellentétes minaretépítési tilalmat, már a minimális honismeret birtokában lévő hazai olvasókat sem érte váratlanul. Egy selejtkormányt a selejt támogat. Érdemes azonban emlékeztetni a határainkon belül élő, a minél kisebb államért kiáltó, de ugyanakkor az állam csecsét szívó balliberális hangadóinkat arra, hogy ha hirdetett elveik valóban egyetemesek, és a diszkriminációt valóban komolyan veszik, akkor ők – és elsősorban ők – már „muzulmán problémáról” vagy „muzulmán kérdésről” sem beszélhetnek, nemhogy helyeselnék a népszavazást és annak eredményét. Hiszen éppen ők voltak, akik például a „zsidókérdés” terminológiáját azzal támadták, hogy az „magyarkérdés”. Vagyis a muzulmán kérdés nem muszlim probléma, hanem Európa problémája. Nekik kötelezően.
Másoknak viszont egy sor egyéb kérdés tolulhat ajkukra. Például az, hogy miért kellene betiltani egy bármilyen alakzatban rakott téglasort akkor, amikor Európa a kifejezés szabadságáért keresztes hadjáratot is hajlandó lett volna indítani azért, hogy bármilyen alakzatú grafitnyomot hagyhasson papíron, mint tette ezt a neokonzervatív dán Jyllandsposten Mohamed karikatúrájának védelmében. Másrészt ugyanúgy kérdés, hogy társítható-e az iszlám vallás szent könyvének bármilyen szövegrésze e vallás követőinek legszélsőségesebb magatartásával. Akkor, amikor nem kevesen a bíróságot hívnák segítségül vagy a történelem sötét pillanatait emlegetnék, ha a Gázai övezetben élőknek okozott, évtizedek óta tartó szándékos gyötrelmet több ezer éves könyvek szövegeivel támasztaná alá valaki fertályainkon, vagy netán Izrael állam alakulásakor az ártatlan civileket is felrobbantó Stern és Irgun bandák terrorizmusát e passzusokkal magyarázná.
Továbbá: valóban veszélyük miatt tiltandók be az iszlám jelképek? Tényleg veszélyesebb egy burka, egy fejkendő, egy Allahra nyitott karcsú torony például a TV2 és az RTL Klub tudatos műsorpolitikájánál a nemzet kötőszövetére nézve? Vagy – a szólás szabadságának intoleráns korlátozására térve – valóban kártékonyabb Tarak Ramadán, a prominens svájci iszlámtudós (akinek egyetemi előadás-sorozatát az amerikai külügyminisztérium látogatóvízumának bevonásával akadályozta meg) a „kárpitos származású” Pető Iván tevékenységénél?
Spanyolország hétszáz éven át volt muzulmán. Cordoba, Szarajevó és Koszovó nem Afrika vagy a tágabb értelemben vett Közel-Kelet része, hanem ízig-vérig európai. Korlátozzuk az ottani minarettevékenységeket is? Csak azért, mert nem tetszik a demográfia? Tetszettek volna Fekete Gyulára hallgatni. És például bevezetni a Franciaországban eredményeket – a nemzet túlélését biztosító gyermekek születését – produkáló családi adózási modellt, ahol egy négygyermekes családnak gyakorlatilag már nem kell adót fizetnie.
A minaretvitában hatalmas csúsztatásoknak és hazugságoknak lehettünk tanúi. „A minaretek a szuronyaink, a kupolák a sisakjaink, a mecsetek a kaszárnyáink, a hívők a hadseregünk”, idézték Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök kijelentését. Az idézők csak azt felejtették el hozzátenni, hogy Erdogan jóval kormányfői tisztsége előtt, 1997-ben e mondattal Ziya Gökalp költőt idézte tévesen, és ezért börtönbe kellett vonulnia.
Vajon a hazai idézgetők közül hányan emlegetnék Peresz izraeli államelnök ismert, „szerencsétlen” mondatát országok felvásárlásáról, ha a zsinagógák adófizetői pénzből történő renoválásáról vagy védelmének megszüntetéséről folyna vita?
A másik torz kép az, amit a muzulmán, illetőleg arab országokban uralkodó vallásszabadság hiányáról festettek. A világ hatvan olyan országában, ahol a muzulmán vallás többségi helyzetben van, Szaúd-Arábián kívül (az Egyesült Államok stratégiai szövetségese, amely tudomásunk szerint nem igen kifogásolja ezen országban az emberi jogok teljes hiányát és a rijádi amerikai nagykövetség, ellentétben a budapestivel, nem rendez toleranciaprogramokat a bennszülötteknek) a vallásszabadságot törvény garantálja. Sőt Szíriában és a térség számos más országában a keresztény templomoknak ingyen víz és villany jár, mentesek többfajta adó alól, és az ezen országokban élő keresztények szabadon építhetnek új templomokat vagy restaurálhatják a régieket.
Szaúd-Arábia mellett egyébként Katar – a másik vahhabita állam – noha engedélyezi a keresztény templomok építését, a templomtornyokét tiltja, csakúgy mint bennük a harangok elhelyezését. Tiszta Svájc. Aki pedig az ottani keresztények elítélendő, országonként és esetenként a mindennapi életben történő megkülönböztetésüket kifejezetten az iszlám intolerancia rovására írja, érdemes elolvasnia az Európai Unió Alapjogi Hivatalának december 8-án napvilágot látott jelentését, amely „sokkolónak” nevezi a muszlimok diszkriminálását Európában.
De egyébként is, más rossz tetteinek emlegetésével nem adhatunk feloldozást saját rossz cselekedeteink alól. Ami pedig a Huntington-féle civilizációs ütközéseket illeti, igazán érdemes a Harvard Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanárának, Stephen M. Waltnak a Foreign Policy című folyóirat legfrissebb számában megjelent cikkére egy pillantást vetni, amelyben Walt – Amerika egyik legnagyobbra tartott politológiaprofesszora – igen keményen megtámadja a New York Times Tom Friedmanjét, amiért az irracionális muzulmán „narratíváról” írt, azt állítva, hogy alaptalanok a muszlimok Amerika-ellenes nézetei az Egyesült Államok térségbeli szerepét illetően. Walt szépen rendezett táblázatban foglalja össze azt, hogy milyen fegyveres konfliktusnak hány amerikai és hány muzulmán áldozata volt az elmúlt két évtizedben, és a végösszeg 288 000 muszlim, 10 325 amerikai halott úgy, hogy a muzulmán áldozatokat a legóvatosabb becslések szerint adta meg. Amelyhez talán hozzáfűzhetők az olyan, nem fegyveres konfliktusok áldozatai, mint az az Irak elleni, Amerika által erőltetett egykori szankció, amelynek félmillió gyermek halálát okozó következménye ellenére Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter azt mondta, az „megérte”.
Jelenleg az Európai Unió ötszázmillió lakosából mintegy húszmillió a muzulmán. Az arány négy százalék, de az iszlám így is Európa második legnagyobb vallása. Hogy a muzulmánok Európában vannak, arról leginkább a régi gyarmatosító hatalmak – elsősorban Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Hollandia – rossz lelkiismerete tehet. Eközben azt senki nem hajlandó megemlíteni, hogy a munkaerőhiányt – a betelepülést kiváltó ok – lehetett volna a közel-keleti séma átvételével is megoldani: minden külföldi munkavállaló addig tartózkodhat beutazási országában, ameddig munkaszerződése tart.
Magyarország soha nem gyarmatosított. Nincs értelme tehát, hogy bármilyen lelkiismeret-furdalása legyen és a munkaerőhiányra hivatkozó, az idegenek végleges letelepedését sürgetőknek engedjen. Már csak azért sem, mert előtte a konfliktusokkal terhes európai példa. Remélhetőleg azok, akik a svájci népszavazást és annak eredményét lelkesen támogatják, ugyanilyen lelkesen támogatnának egy olyan magyar népszavazást, amelynek révén a hazánkba érkező idegeneknek munkavégzési szerződésük lejárta után távozniuk kellene.
origo.hu
Diplomáciai nagyüzem Budapesten: mindenki ránk figyel
