Köznapló

November 26., csütörtök
A vasút egykori főembere mozdonyos könyvvel ajándékozott meg. Nagy örömet szerzett vele. Újra meg újra előveszem, és nemcsak a szemem simogatja a masinákat, mozdul néha a kezem is.
Nincs ebben semmi különös. A szerelem érzékiség nélkül hajítófát se ér, márpedig én a mozdonyokat gyerekkorom óta szerelemmel szeretem. Apám tehet róla, mert nem féltett. Hatéves koromtól egyedül utazhattam villamoson, s nem voltam tízéves, amikor felültetett a Keletiben a csabai személyre azzal, hogy Mezőtúron kell leszállnom, onnan motorvonat visz haza szülővárosomba, Túrkevére.
Nem jutott eszébe, hogy baj érhet? Nem.
A világot még nem itatta át annyira a gonoszság, mint manapság, és az is fontos volt, hogy szikráját se látta bennem a bizonytalanságnak. Ő is, én is biztosak voltunk abban, hogy minden rendben lesz. Úgy ültem föl a vonatra, mint huszárgyerek a lóra.
Volt hozzá elméleti tudományom. Az iskolában hatodikosként „vasutasnak” hívott a földrajztanárnő (én őt hálátlan viszonzásként „csiriznek”). Ha szakfelügyelő jött, rögtön szólított. Kipattantam a padból, és fújtam az állomásokat a Nyugatitól Debrecenig, a Délitől Kanizsáig. Nem éreztem kunsztnak. Bárki elfújta volna, ha van otthon menetrendjük, márpedig nekünk volt. Már akkor is régi volt, mikor meghozta apám, de minket az ilyen apróság nem érdekelt. Úgy indultunk ki a pályaudvarra, mintha a menetrendváltozás a mi vonatunkat nem érintette volna. Hol egy órával korábban értünk ki, hol öt perccel később.
A menetrendet a vécéablakban tartottam, és míg odabenn volt dolgom, utaztam. Elméletileg, természetesen. (Ami később úgy változott, hogy a MÁV-ét a légitársaságok menetrendjei váltották, és akkor már nem a vécében röpködtem.)
A gyakorlati utazások színhelye egyhangú volt: az Alföld. (Én a Balatont tizenhét éves koromban láttam először.) Akkor még nem szabályozták tönkre a világot, izgalmas volt, és nem győztem kapkodni a fejem. Jól emlékszem egy ivóversenyre a mezőtúri állomáson. Két ingázó mérte össze az erejét. Fakofferjaikon ültek, felváltva hoztak egy-egy korsó sört és élénkítőnek fél-fél deci rumot. Úgy döntöttek, az a vesztes, aki először bukik fel kezében az innivalókkal. Lestem az órát: a kevi motorvonat indulóban volt, viszont a verseny végét is látni akartam. Láttam. Egyikük lépte hirtelen megdöccent, lába összeakadt, és elejtve a korsót csörömpölve végigvágódott a földön. Az olajjal beeresztett fekete hajópadló réseiben friss patakokként folyt szét a fehér sörhab. A látvány csendet parancsolt. A csapos szólalt meg először: a törött korsó árát is fölszámítom…
A vasút nagy tanítómester. A geodétaság és a riporterélet nem is hozott zavarba soha. Addigra elsajátítottam a legfontosabbat: kinek hogyan kell a szemébe nézni, ha azt akarom, hogy vonzást érezzen, ne taszítást.
A vasút tekintélyét az autóstop próbálta kikezdeni – kevés eredménnyel. A stop baja, hogy nem te választasz, hanem a sofőr. Ha fölvesz, muszáj szóba elegyedni vele akkor is, ha képedbe fújja a cigarettafüstöt, vagy el akar cipelni egy nőhöz, bizonygatva, hogy hármasban isteni lenne.
Vonaton nem érhet ilyesmi. A vonat szerte a világon összeköti a múltat a jelennel. Ezért utálok mindenkit, aki föl akarja szedni a síneket. Ha filmes lennék, mozit csinálnék róluk ezzel a címmel: Kötözzétek a talpfára őket!

November 27., péntek
Az iszlám zarándokok elindultak Mekkába. Allah vendégei lesznek. Múlt évben is hádzs idején vettem elő Canetti vékony könyvét. Kezdő íróként Marokkóban járt, s a marrákesi piactéren elbűvölték a mesemondók. Ott mutatványosból és árusból van elég, a legnagyobb közönségük mégis nekik volt. Bársonyöltözékük előkelősége kiemelte őket a tömegből. Bár előadásaik hosszúra nyúltak, szavaikból sose veszett ki a tűz, a lendület. „Idősebb és nálam kiválóbb fivéreimet láttam bennük” – írja Canetti, majd nagyot sóhajt: milyen jó lenne helyről helyre vándorolni, mint azok teszik! De már késő. Kisstílű álmodozó lett. Ajtók mögött él, eljegyezte magát a papírral. Mégis örül, hogy olyan költőkre lelt, akikre fel tudott nézni, mert szavaik soha sehol nem olvashatók.
Ők meséiket mondják a piacon, mi meg könyveket írunk, hogy igazunkat bizonygassuk. Az ő hősük Aladdin és Szindbád, a miénk Raszkolnyikov és Hamlet – meg Hábetler Jani a Józsefvárosból.

November 28., szombat
Hogy mit jelent a szabadság, kiderülhet egy szép torta elkészítésekor is. Sétálni voltunk délelőtt, meglestük a zebegényi parton a kárókatonákat, és mikor hazaértünk a kicsi lánnyal, szólt a feleségem, siessek, mert a Paprika tévé érdekes dolgokat mutat. Ritkán nézünk tévét, kíváncsi voltam, mi váltotta ki az izgalmat.
Egy francia cukrászt mutattak. Jócskán elmúlt hetven, de áradt belőle a kedély, a derű. Ilyen eszenciát mi akkor se tudnánk párolni, ha egybegyúrjuk Kakuk Marcit, Felméri Kázmért és Uz Bencét. Másrészt könnyű jó kedéllyel élni a periférián, Yves viszont (így hívják a cukrászt) felelős, megbecsült embere a szakmának nemcsak francia földön – a határokon túl is.
Kisvárosban él. A házakat kő burkolja, az utcákat szintén. De leginkább az arcok árulják el, hogy az élet arrafelé nyugodt és egyszerű. Ebbe a városkába gurult be nyitott bogárhátújával az osztrák cukrásznő, hogy ellesse Yves egyik titkát. Csokoládétortát készítettek, ötleteset, csinosat. Az ízével sem lehetett baj, a zsűri: tízévesforma lányok és fiúk nagy kedvvel ették.
Négyen voltak. Öltözékük egyszerű, tiszta. Jól nevelten falatoztak, az a gyanúm, máskor is így szokták: könnyű mozdulataik és a beszélgetés ezt bizonyította. (Szüleik aligha eszik lábasból és kanállal a pörköltet.) Franciaországnak nincs félnivalója. Holnapi polgárai se viselkedésükben, se munkájukban, se az asztalnál nem lesznek méltatlanok arra, amit az elődök megteremtettek. És attól sem kell tartani, hogy a messziről jöttek – világboldogító nézeteikre hivatkozva – tönkreteszik a hagyományokat.
Tíz percet láttam a tortakészítés helyszínéből és szereplőiből, de enynyi is érzékeltette, azok ott szabadságban élnek. Igazi szabadságban, ami oly más, mint amit a vezércikkírók emlegetnek felénk naponta. A szabadság, akár a levegő. Arról se beszél senki, amíg van és amíg tiszta.
Az a tíz perc elárulta még, hogy szereplői nyugodtan élnek. Nem zavarja meg őket egy forgatás, hiszen attól nem függ semmi. Régi autójával ott járt az osztrák cukrász hölgy, jött vele néhány kamerás ember, felvették, amit akartak, és elmentek. Az élet ugyanúgy megy tovább, mint azelőtt. Mindennapjaik és ünnepeik fontosabbak a nyilvánosságnál, ezért érzik magukat intim világukban a legjobban.

December 2., szerda
Olvasom: a kérdezettek többsége borúsan látja a cigány–magyar viszony jövőjét. Ami engem illet, úgy tartom, kár bármit is mondani, míg affektáló pesti úrifiúk diktálják az elveket. Olyanok, akik legfeljebb moziban láttak cigánytelepet, ha láttak egyáltalán, s ezalól sem a rendőrséget eddig felügyelő miniszter, sem a HVG újságírója nem kivétel. Az utóbbi 2008 áprilisában fölényeskedő írásával próbálta megpöckölni az orromat. Energiájáért kár volt, mert én nemcsak az orromat, de minden más részemet távol tartom a nyilvános pöckölődéstől, ráadásul az idő is engem igazolt: amíg nincs a magyar cigányságnak méltó vezetője – mert sajnos nincs –, semmi esély a méltó együttélésre.
Az elvek semmit se érnek, ha nem a gyakorlatból szűrték le őket. Olyan helyről jöttem, ahol nem volt cigánykérdés (amely természetesen nem cigány-, hanem magyarkérdés), s hiába volt nagy esze valakinek, kellő kiállás nélkül cipője orrára köpték a szotyola héját. De hagyjuk az okoskodást! Két példa a fentiekhez.
A Lehel téri piac földszinti standsorán gombát árul egy cigány aszszony. Rókagombát, galambicát, pereszkét, vargányát, mikor mit ad Isten meg az erdő. Az ilyen gombának ára van. Az asszony négy-öt száz forintért adja tíz dekáját.
Sokan lassítanak előtte. Nem a gombát nézik: a cédulát az árral. Van, aki dünnyög, sokallja, valaki megjegyzi, a termesztett sampinyonnak kilója kerül ennyibe. Egy sportcipős férfi, rossz nadrágja nedves az ágyékánál, félhangosan odaszól a haverjának: a kurva cigány, van pofája ennyiért adni, amit ingyen szedett az erdőben…
Két lépésre állok tőle, mondanom kéne, bár tudom, hogy felesleges: ha ingyen van, vigye a kosarát, és szedje tele az erdőben! Csak van egy kis baj. A fickó tartása, gúnyája és szóhasználata elárulja, semmit nem tud a gombákról. Ha szedne, és megfőzné, a mérgesek átsegítenék e világból a túlparti világba, s talán a nevét is hozná az újság.
A másik adalék Sztojka Iván vallomása. A híradóban hallom, hogy a férfi szerint Marian Cozma, a meggyilkolt veszprémi kézilabdás azzal írta alá halálos ítéletét, hogy ránézett egy cigányra a diszkóban. Sztojka szerint, bár azt mondja, a kést nem ő forgatta meg Cozmában, a nézés vért kíván.
E percben úgy fest, hogy a diszkó félhomályából az erdők félhomályába hosszú út vezet. Az előbbiben gyilkos kések, az utóbbiban gyilkos galóca fenyegeti az embert – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a galócát ki lehet kerülni. Sztojkát, mint a veszprémi eset mutatja, nem.
Van min munkálkodni.