Napfogyatkozás érthetetlenül

Sári József Napfogyatkozás című, Arthur Koestler életéről írt operája biztosan nem lesz kasszasiker. A szerző nem kényeztette el hallgatóságát fülbemászó dallamokkal, az ária mint műfaj, teljes egészében hiányzott a darabból. Akár csak a lírai részek. Volt helyette viszont tényleg kiváló képfestő közzene, nem is egy, olyan, amelyik a háborút, az öngyilkos lelkiállapotát, az igazságtalanságot, a koncepciós pereket, a halálraítélt érzéseit illusztrálja, rendkívül kifejezően. A többség azonban nem szeret az ilyesmivel szembesülni, vagy legalábbis nem kizárólagosan és nem ekkora dózisban, és valljuk be őszintén, nem is az Operaházban.
Senki nem várt könnyű darabot, sem zeneileg, sem pedig a mondanivalójában, maga Arthur Koestler személye sem a vígoperába illik. Sári József nehéz zenét írt, amivel csöppet sem könnyítette meg a közönség dolgát, különösen azért nem, mert maga a librettó sem igazán alkalmas színpadi adaptációra, és ezt a snittekben, rövid, tablószerű jelentekben való gondolkozást Kovalik Balázs nem ellensúlyozta mozgással. Épp ellenkezőleg, fotóalbummá merevítette az amúgy is eseménytelen cselekményt. Kovaliknak ez a rendezése nem vált majd ki heves vitákat, de nem is fogják emlegetni.
Horgas Péter díszletei sem írnak történelmet, néhány ide-oda mozgatott oszlop és a nagy semmi volt a háttér. A jelmezek, Angelika Höckner munkái dokuszerűek voltak, leginkább a jellegtelenség dominált. Egy-egy kivetített Koestler-idézet előzte csak meg a pár perces, szinte mozdulatlan jeleneteket, mintegy képaláírásként, és ha ezek nem lettek volna, bizony azt sem tudjuk, miről szól a darab.
Nem feltétlenül azért, mert Elisabeth Gutjahr librettója követhetetlen minimális előtanulmányok nélkül, ami Magyarországon Koestlerrel kapcsolatosan egyáltalán nem evidencia, és mert a felépítése sokkal inkább hatásos dokumentumfilm-szerkezetet mutat, mint eljátszható történetet, hanem elsősorban azért, mert a magyar anyanyelvű énekesek egy-két kivételtől eltekintve képtelenek voltak a nehéz szólamok közben magyar nyelven artikulálni. Akinek a szövege érthető volt, az a főszereplő Perencz Béla, aki betegsége miatt kihangosítással énekelt, ez némiképp a segítségére is volt a zenekar hangerejével szemben (technikailag elismerésem az Operaháznak, tökéletesen kezelték a mikroportot) és az Otto Katzot megformáló Nyári Zoltán, aki ráadásul az egyetlen említhető színészi játékot jegyezte. A többiek énekéből egy-egy szót vagy mondatot lehetett csak elcsípni. (Hol van már az a világ, amikor a napokban elhunyt Melis Györgynek minden egyes betűjét tisztán kivehettük…) Szégyen, József Attilát (Geiger Lajos) is csak azért ismertük fel, mert jól dolgoztak a sminkesek, ráragasztották a jellegzetes bajszot, ráadták a képekről ismert kalapot, és mert komikusnak tűnő módon elé dobtak egy dinnyehéjat, amíg töprengett. A versből, amit elénekelt, egy szót sem lehetett érteni. De a többiekéből, a kóruséból sem. Mentségükre legyen mondva, a szólamok a német eredetihez készültek, némiképp bele is kellett nyúlni a partitúrába, hogy az a magyar szótagszámhoz igazodjon, ez azonban nem sikerült tökéletesen. Túl sok maradt a hajlítás, a rossz prozódia, ráadásul a jeleneteknél Sári József kifejezetten semleges zenére törekedett, ennek következtében amikor egy-egy mondatot értettünk is, mint például „Vesszen a fasizmus! Éljen a kommunizmus!”, még zavaróbbá vált a szituáció, ugyanis ezekhez a dallamokhoz leginkább olyasmi szöveget képzeltünk volna, ami érzelmet vagy indulatot nem tartalmaz. A Hamar Zsolt által dirigált zenekar pedig hiába mutatott fel rengeteg zenei színt, általánosságban sajnos el is nyomta az énekeseket. Akik egyébként a szövegmondástól eltekintve tisztességesen helytálltak, a nehéz hangközöket jól intonálták, bár a hangszínüket nem elég kifejezően igazították a szerepükhöz.
(Sári József: Napfogyatkozás. Magyarországi bemutató. Operaház, november 28.)