Gyöngyösi Levente a fiatal magyar zeneszerző-generáció egyik legnagyobb ígéreteként indult. Közönsége világos és követhető formáiért, sajátos és hangulatfestő harmonizálásáért, fiatalos, lendületes és mindig belülről fakadó hangvételéért szereti. Amit ír, komolyzene a javából, de nem szégyell populárisabb, akár a könnyűzenére jellemző megoldásokhoz nyúlni, s ezeket éppen olyan igényességgel használja, mint a régizenéből, a bécsi klasszikából, a romantikából vagy a XX. századból örökölt rétegeket, stíluselemeket. Nála a különböző korok és műfajok zenéi egységbe állnak öszsze zenetörténeti összegzésként.
I. szimfóniája máris grandiózus vállalkozás, amely Beethoven IX. szimfóniájával párban szólalt meg először. A két darabot összehasonlítva állíthatjuk, a Gyöngyösi-mű semmivel sem alacsonyabb rendű. Akár példa volt a Beethoven-darab, akár nem (zeneszerző a kilenc szimfónia után nem is komponálhat a műfajban úgy, hogy ne lenne tudat alatt modell a beethoveni életmű), számos párhuzamot találunk a két alkotás között, s nemcsak a legszembetűnőbbet, a szólista- és kórusjelenlétet a zárótételben: a szerkesztés íve és más megoldások is a nagy előd gondolkodásának hiteles, XXI. századi integrációja.
Gyöngyösi Levente zenei nyelve folyamatosan alakul, most éppen az ütősök és az elektronika felé tett kirándulást. Ütősszekciója látványosan fejlődött, az elektronika alkalmazása még helyenként csiszolásra szorul, de összességében ez az új szín is jót tett a darabnak. A vokális kultúrában jártas szerző ezúttal is hozta a formáját: nála a Bartók és Kodály által megteremtett jellegzetes magyar kórushangzás és a szólista szólamának kezelése az emberi hang természetes lejtéséből alakul. Talán ezért is olyan meggyőző a csönd kórusa vagy éppen a záró „a capella” József Attila-vers, az Áldalak búval, vigalommal, amely Ámen zárásával himnusszá emeli a befejezést, akár a beethoveni Örömóda.
A Budafoki Dohnányi Zenekar előadása megadta a kellő érzelmi vonulatot, az energikusságot, és jól tagolta az egyébként letisztult szerkesztést, amelyet Hollerung Gábor karmester plasztikusan emelt ki. A szólista Németh Juditot túljátszotta a zenekar, de maga az énekszólam dallama is sokszor épp csak hallatszott. A nyíregyházi Cantemus Vegyeskarral viszont jól igazodtak egymáshoz, a kórus egyébként megjelenésében (fehér ruhában, fehér virággal hajukban a lányok) a zárótétel kulcsfiguráira, a tündérekre hajazott, és ezt a hatást énekhangjukkal is jól megjelenítették.
(Gyöngyösi Levente: I. szimfónia, Budafoki Dohnányi Zenekar. MűPa, november 21.)
origo.hu
Meggyilkolt turisták: leszúrtak egy francia férfit
