Éppen 45 éve, hogy Illés Lajos meghívta a zenekarába, és ezzel létrejött a később Kossuth-díjjal is kitüntetett Illés együttes. Könynyen igent mondott?
– Illés Lajos keresett meg, szeretett volna profi zenekart csinálni az egyetemi amatőr együttese helyett. Leültünk egy kocsmában, és egy üveg bor mellett hosszan beszélgetve elmondtam a feltételeimet. A legfontosabb talán az volt, hogy ha Szabolcsot is hozhatom, benne vagyok. Így aztán – akkor még ugyan Pásztory nélkül, mert ő csak nyár végén csatlakozott –, éppen 45 éve, 1965 év elején indult el az Illés szekere. Bródy akkor már egy ideje ott zenélt.
– A 45 év mellett egy másik kerek évfordulót is ünnepel az idén: 65 éves lesz. Készít ilyenkor számadást, vagy inkább előre tekint?
– A magamfajta ember élete során gyakorta készít számadást. Miért ne tenném ezt éppen most? De nem hat meg a múltam, azt a Jóisten kegyelmének könyvelem el. Így nem nehezedik rám teherként a hátralévő, kiszámíthatatlan távolságú úton. Persze ember tervez…
– Két új színpadi művén is dolgozik. Elkészül ezek közül legalább az egyik az idén?
– Hogy mikor lesz kész, az sok mindenen múlik. Az egyik a Tanúhegyek, ami nem a Balaton-felvidék gyönyörű kitüremkedéseiről szól majd, hanem két olyan magaslatról, amelyik az emberi áldozatvállalás egy-egy drámai történetét hordozza. Az egyik a közel-keleti Maszada erődje, a másik helyszíne pedig Dél-Franciaország, Montségur. Az előző egy zelótaforradalom végét örökíti meg a rómaiak ellen, amikor is a védők rituális öngyilkossággal végeztek magukkal, csak hogy ne kerüljenek római kézre. Montségurben pedig az albigens katharok küzdelme folyt az egyház Szent Háborúja ellen. Kilenc hónapig tartó sikertelen ostrom után lényegében tőrbe csalták a védőket: szabad elmenetelt ígértek, de a zsoldosokon kívül mindenkit, férfiakat, nőket, gyerekeket a hitük megtagadására kényszerítettek, aki erre nem volt hajlandó, máglyán végezte. Ebből a két történetből készítek egy úgynevezett „oratorituálét”, vagyis egy nem statikus oratóriumot, hanem egy mozgásszínházzal egybevetett színpadi művet.
– Mi kapcsolja össze a két történetet?
– A szellemi hátterében egy tényszerűen kimutatható eszme áll, ami még az Ószövetség előtti időszakban megalapozta a legtöbb nagy vallás, vagyis az Ószövetség, az Újszövetség és az iszlám kereteit, ez pedig a zoroasztriánizmus, a dualista világnézet.
– Mire számít a téma kapcsán? Nem gondolja, hogy darázsfészekbe nyúlt?
– Nem tehetek mást, mint amit a lelki parancs sugall. Az alkotó ember ezeknek a rezonanciáknak a bűvöletében él, és ha érzem a késztetést, mégis meghátrálok, akkor nem töltöm be azt a hivatást, amit várnak tőlem, persze nem ebben a horizontális világban, hanem a vertikálisban. Minden gondolkodó ember legkésőbb az élete utolsó szakaszában rendbe rakja lelki-szellemi énjét. Miért kellene éppen abban az időszakban megerőszakolnom saját magam, amikor alig van már hátra? Félreértés ne essék, én komolyan meg vagyok lepődve azon, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar megpróbálja a társadalmat befolyásolni bizonyos körleveleivel. Az én szemszögemből nézve semmi értelme nincsen kiadni például egy olyan kommünikét, hogy „Szörényi Levente magasra tartja az újpogányság zászlaját”. Ez persze nem most volt, hanem a István, a király csíksomlyói nagy sikere után. Most pedig itt az újabb körlevél, amellyel az ember nem tud mit kezdeni. Én is tágra nyílt szemekkel nézem azokat az őrülteket, akik megpróbálnak valamit létrehozni ősvallásunk ürügyén, miközben erről gyakorlatilag alig tudunk valamit. Ugyanakkor, meggyőződésem, hogy sokkal magasabb rendű lehetett a táltosok és a mágusok kozmikus felfogása, mint a szibériai sámánok dobolós önkívületi állapota. A táltosok, mágusok eszmei világa feltehetőleg zoroasztriánus volt, ami nagyon messze áll a sámánizmustól. Itt kapcsolódik össze a Tanúhegyek és az én működésem.
– Térjünk vissza a darabokra. Mi lesz a másik?
– A másik inkább felkérés az Atilla – Isten kardja harmadik verziójára, ami az előző kettő átdolgozása lenne. Már foglalkoztam vele a nyáron. Jelentősen nem változna meg a mű, de kétségtelen, hogy bizonyos elemek jobban felerősödnek benne. Valószínűleg ez azonban csak a Tanúhegyek bemutatása után készül el.
– Ha felkérés, akkor be is mutatják majd?
– Kerényi Miklós Gábor rendező lelkesedik, de abban már nem vagyok biztos, hogy pusztán az Operettszínházból ki tudná állítani a teljes szereplőgárdát. Az István, a király erre sokkal alkalmasabb, a közönség olykor elnézi azt is, ha nem teljes értékű a szereposztás. Az Atilla viszont „nehéz mű”, és nem is annyira ismert, ott nem lehet tévedni.
– A Társulattal megmaradt a kapcsolata? Gondolt például a Veled, Uram! bemutatására? A szerepek többsége ugyanis átvihető egyik darabból a másikba.
– Elértük a célt, kialakult egy nagyon jó társaság az István, a király rendszeres előadására, amiben alig van kompromisszum. Egyre inkább szeretném a Veled, Uram!-ot is hozzáemelni az István, a királyhoz. Nekem ez mind művészileg, mind eszmeileg jól jönne, de ehhez egyedül kevés vagyok. Egy ilyen vállalkozás nagyon sok pénzt igényel. Az a remény vezérel, hogy az új kormányzat talán jobban odafigyel majd a kultúrára, és ha lesz lehetőségünk a Veled, Uram! színpadra állítására, akkor természetesen a Társulatban osztjuk ki a szerepeket.
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
