Párizsi háztetők és zárt pályaudvar

Negyvenhárom év után érkezett haza festményei és rajzai társaságában Szabó Ákos festőművész, akinek alkotásait a Forrás Galéria mutatja be. Csernus Tibor képei mellett láthatók a magyar szürnaturalizmus, mágikus realizmus kiváló képviselőjének munkái, ahogyan pályájuk is párhuzamosan indult több mint fél évszázada.

Hogyan érett meg önben a gondolat, hogy majd fél évszázad múltán hazatérjen és bemutatkozzon a Forrás Galériában?
– Rokonszenves forma, hogy Csernus Tiborral osszam meg a kiállítóteret, hiszen ez mindig is esedékes volt abban az értelemben, hogy együvé tartozunk, ami az évtizedek során mindig újra beigazolódott, ahogyan azt a falon egymás mellett függő képek mutatják.
– És ahogyan az ötvenes–hatvanas évek történései is mutatják.
– Egyikünk sem bíbelődött teóriákkal, nem kereste a manifesztumokban megfogalmazott művészi elvek útját. Ugyanaz a szellemi sodrás volt, amelybe mindketten belekapcsolódtunk. Sötét, sokak számára tragikus, végzetes időszak volt az, amelyben indultunk. Valójában még ma is meglepődöm, ha visszagondolok arra, hogy meg tudtuk őrizni önmagunkat, nem törtünk össze, sőt, mintha valamiféle burán át néztük volna a sötétséget magunk körül. A védettséget talán elsősorban mesterünk, Bernáth Aurél jelentette a számunkra. Azzal a szellemi oxigénnel táplált minket, amit még a két világháború közötti Magyarország intelligenciájának köréből mentett át, Marcaliból, Nagybányáról, Németországból, élete, pályája különböző helyszíneiről. Nélküle el sem tudom képzelni, mi lett volna belőlünk.
– Mégis mást festettek, „lázadtak” a bernáthi posztimpresszionizmus ellen. A hatvanas évek közepén pedig, egy évvel Csernus után, ön is elhagyta az országot. Mi volt az oka távozásának?
– Minden ott kezdődött, hogy 1963–64-ben hiába kértem útlevelet franciaországi utazásra, a belügy elutasított. A következő kérésre azonban megkaptuk, mégpedig mindhárman, az első feleségemmel és a gyermekünkkel együtt. Akkor már a párizsi Lambert Galériában rendezendő tárlatomra gondolva (ott állított ki először a Párizsba érkezett Csernus Tibor is) kértem útlevelet, ott ugyanis 1965 őszén szerették volna bemutatni a műveimet. Augusztusban utaztunk el, s bár a barátaink közül sokan nem hitték el, de mi tényleg úgy gondoltuk, visszajövünk, hiszen mindenki nem mehet el innen. Két fő motívuma volt annak, hogy mégsem tértünk vissza. Az egyik az a kép volt, amelyet a párizsi elővárosi háztetők látványa jelentett, amikor megérkeztünk. A másik egy álom volt az első éjszakán: azt álmodtam, hogy a Keleti pályaudvar homlokzata be van falazva. Megértettem az üzenetet, és maradtunk.
– Mégsem emigrációnak, hanem helyváltoztatásnak nevezi azt, ami történt. Miért?
– Harminc évig Párizsban éltem, 1995-től Normandiában. Mégis azt mondom: átköltöztem. Sok helyre mehettem volna Budapestről, Miskolctól Burgenlandig, de például New Yorkba már nem. Bárhol jártam Európában, ugyanúgy éreztem magam, mint Budapesten. Sehol nem voltam idegen, mindenütt európainak éreztem magam. Hazám Európa, szűkebb hazám pedig természetesen Magyarország, amellyel érzelmi kapcsolatom sohasem szakadt meg, ma is ez jelenti elsősorban az alaptöltetet. A változások egyébként nem külső, hanem belső hatásoknak köszönhetők. Fontos volt a párizsi pezsgés, de nem adott különösebb élményt. Sokan emlékeznek rá, hogy Kondor Béla, aki hosszabb párizsi tanulmányútra kapott lehetőséget, két hetet töltött a szállodában, azután hazajött.
– Hogyan nevezné meg ezt az irányt a kortárs festészet sok-sok útvesztővel, zsákutcával terhelt világában?
– Annak a szellemi közösségnek, amely részének tekintem magam, az alapköve, mint festő számára a mondandó megvalósításának módja és eszköze, a figurativitás. Nem mintha mindent elítélnék, ami nem figuratív, de tőlem idegen minden, ami a figurativitáson túl keletkezett, a XX. század tízes éveitől, s ami elment a művészet végső határáig, ahol már semmi nincs, mint például a konceptuális művészet.
– Ideális tájban él Normandiában. A festés mellett tanít is, többek között a családtagjait, akik közül többen is kiállító művészek. Hogyan alakult ez ki?
– Hat gyermekem van, s ahogyan a képességük jelentkezett, támogattam törekvéseiket. A velük való foglalatoskodás vezetett el oda, hogy nem elméletet kell tanítani, hanem mindent megmutatni, az alapelemektől kezdve. Ma a feleségem és három gyermekem kiállító művész, ketten abbahagyták, pedig nekik is megvannak a képességeik. Talán az hiányzik belőlük, amiről Füst Milán beszél Látomás és indulat a művészetben című nagy művében. Arról van szó, amiről a cím beszél, a látomásról és az indulatról, amelyből a mű megszületik. Ezt keresem a tehetséges emberekben, s ha látom, hogy megvan bennük, a magam eszközeivel igyekszem mindent megtenni, hogy a tehetségből művész legyen.