Szelíd tanító

Zoli 48, és ebből nem engedünk, de ez persze állapot, és nem érdem, a Gondviselés kitüntető figyelme. Azon a napon sikerült megérnem ezt a kort, amikor Elvis hetvenöt éves lett volna, illetve lett ugye, mert a Király él, és punktum. A téli gyerekekkel egyébként az a baj, amikor kezdenek belecsúszni a korba és a pánikba, hogy duplán sújtja őket az újévi depresszió, az egyik éppen múlna, mire máris itt a második dózis, tisztára, mint a lövészárokban, és hiába a gyógyszeripar találta ki az egész tünetegyüttest, attól még létezik. Fokozott halál- és betegségtudat, az élet súlya és a világ gondja, ahogyan azt Lukács „evangélista” a Tankcsapdából oly plasztikusan megfogalmazta, az elmúlás rémképei alvászavaros hajnalokon, felelősség és félelem, kiszolgáltatottság és tehetetlen düh, eltékozolt és gyorsuló idő, eltűnt gyerekek és halott barátok, lelkiismeret-furdalás és önsajnálat, az emberiség a vesztébe rohan, a haza meg bajban van, és Isten sem azért teremtette meg önmagát, hogy örökösen engem pesztráljon.
Ismerős? Ha igen, akkor sincs veszve minden, ez még nem a téboly, legfeljebb az előszobája, ahol négyen feszegetik az ajtót, a Kísértés, a Türelmetlenség, a Szeretetlenség és a Vágy. A sarkon persze már ott sündörög a bankár, a végrehajtó és haverjaik, de előbb az előző társasággal kellene valamit kezdeni. És ez brutális küzdelem. Belső vérzés. „Isten ott van – mondta egy bölcs –, ahová beengedik.” Néha persze nem árt egy kis segítség, én például Müller Péter-használó vagyok. Jelenleg legutóbbi könyvét, a Gondviselést (Alexandra, 2009) adagolom túl, ha néhány percre leülök, már tolom is befelé. Szeretem, ahogyan mesél nekem, és azt is, amiről. Nem new age pap, nem nejlonsámán, nem bulvárpszichiáter, de legfőképpen nem akar tőlünk semmit. Szelíden tanít. Hamvasnál, Szepes Máriánál érzem ezt. Ennek a világnak az is baja, hogy kivesztek belőle a mágusok, a tanítók, a mesterek. Amit Tarantinónál látunk, bármily hatásos is, csak egy képregénybe ágyazott mackófelsőreklám. Müller iszonyú lazának tűnik, mint aki csuklóból ír, alázatos és derűs, átadja magát a Sorsnak és a Gondviselésnek, de miközben olvasom, és máris jobban vagyok (írás és olvasás, ha jól csinálod, gyógyítás és gyógyulás), egy percig sincs az a nyomasztó érzésem, hogy most valaki megint kinyilatkoztat, én meg úgysem tudok utánamenni, mert gyenge vagyok, szerencsétlen és rossz. Egy kicsit olyan, mint a kínaiak, már nem ezek a mostaniak. Csuang-ce mondja: „A dolgok élete olyan, mint a vágtató lóé. Mit tégy? Hagyd, hogy minden magától alakuljon.” Müller Péter mondja: „A várakozás második titka a türelem. Mit jelent itt ez a szó? Azt, hogy vágyódom valaminek a beteljesedésére, én magam mindent megteszek érte – de a megvalósulást rábízom a Gondviselésre. És az egészet elengedem. Innen kezdve ez már nem az én dolgom, hanem az Istené.”
Barátaim, ámen.