A túlélők köszönete

Ma délután a Baptista Szeretetszolgálat harmadik visszatérő csoportjával Budapestre érkezik a januári, több mint kétszázezer halálos áldozattal járó haiti földrengés egyik túlélője. A karibi ország fővárosában, a magyarországi krisnások egy csoportjának köszönhetően, ma ingyenkonyha nyílik, amely naponta kétezer embernek biztosít vegetáriánus egytálételt.

Köszönjük, piros ingesek! – áll egy táblán a főváros Pationville nevű részében lévő Haiti közösségi kórház aulájában. Fölötte felirat: február 8., 28 nappal a fölrengés után. A táblán felsorolják azokat, akiknek köszönik: elsőnek a magánklinika stábja (a tragédia után itt mindenkit ingyen látnak el), majd a baptisták következnek. A sorban utánuk dominikaiak, németek, szlovákok, bangladesiek (!) és spanyolok. A táblára felírtakon kívül dogoztak itt francia, koreai és a Virgin-szigetekről érkezett orvosok is. A külön köszönet érthető: ha lenézek a kórház félig elkészült emeleti részéről a belső udvarra, a betegek körül sürgő-forgó orvosok és ápolók döntő többsége piros pólót visel. Rajta nagybetűkkel: Rescue 24, körülötte pedig kicsiben: Baptist Word Aid, international team (Baptista Világsegély, nemzetközi csapat). Egy megvalósult álom, hiszen a nemzetközi, gyors reagálású mentőcsapat néhány éve még csak Szenczy Sándor álmaiban létezett. A magyar alapítású és magyar vezetésű, de globális csapat olajozottan működik, a földrengést követő egy hónap alatt három magyar és hat amerikai csoport érkezett egymást váltva, így több mint száz orvos és ápoló dolgozott három kórházban.
Munka van bőven, a beérkező betegeket már a kórház kapujában kell „triázsolni”, vagyis osztályozni, mert a két műtőbe most is csak a legsürgősebb esetek juthatnak be. A helyzet sokat javult: a kórház külső udvarán és az úton már nincsenek betegek, és a holttesteket is elszállították a hátsó udvarból. A belső udvaron azonban még mindig rendelnek, itt kötözik át a többnyire elfertőződött sérülteket, és ide hozzák a sürgősségi eseteket is. Egy láthatóan kiszáradt csecsemőnek csak a koponyáján találnak vénát az orvosok, ott folyik bele az infúzió – nekem, a laikusnak megdöbbentő a látvány. Mellette fiatal lányt csomagolnak fóliába, jég közé – így hűtik le a sebfertőzés miatt lázban égő testét. Nehezen bírom a látványt, de az ajtót az teszi be, amikor a piros pólóm láttán tőlem kérdezi meg egy hozzátartozó, hogy az egyik kórteremben meghalt a beteg, hova tegyék a testét.
A jól képzett orvosok önkéntes munkájának értékét növeli, hogy a nehéz műszak után még pihenniük sincs hol, hiszen sokan közülük a kórház tetején, sátorban vagy a szerkezetkész szobákban, tábori ágyakon vagy matracon alszanak. Körülöttük gyógyszereket és orvosi eszközöket tartalmazó csomagok, amelyekben sokszor az éjszakai váltás tagjai kutakodnak az életmentő eszköz után. Harminc-negyven emberre van egy vécé és egy zuhanyzó, de víz csak hébe-hóba csorog. Ebéd már van, azt is a piros ingesek gyártják.
– Első nap ötven adagot főztünk, aztán százat, most a negyedik napon már háromszáznál tartunk – meséli az észak-karolinai William Ammon. – Eredetileg csak a külföldi orvosoknak és a segítőiknek akartunk ebédet adni, de ha valaki nagyon éhes, nem tudunk nemet mondani. A katasztrófa láthatóan összehozta az embereket, és nem csak Haitiben. A baptistáknál Budapesten jelentkezett egy férfi, hogy ő a karibi ország legnagyobb mobilhálózatának biztonsági igazgatója (éppen szabadságon volt otthon), és bevitt néhány haiti SIM kártyát és feltöltő- egységet. Az csak itt derült ki, hogy ez mekkora segítség volt: aranyárban sem lehet új, helyi számot szerezni, és feltöltőkártyáért is hatalmas sorok állnak. A helyieknek azért van szükségük a telefonra, mert kétségbeesetten hívogatják hozzátartozóikat, barátaikat: sokan abban reménykednek, egyszer csak kicsöng a földrengés óta nem látott ismerős száma, és az illető beleszól a készülékbe, hogy él és minden rendben. Kétszázharmincezren biztosan nem teszik ezt meg, a helyi hatóságok szerint ennyien már biztosan meghaltak. Sorok vannak a pénzküldő szolgáltatás irodái előtt is, a külföldön élő rokonok által hazaküldött támogatáshoz akarnak hozzájutni. A leghoszszabb, több száz emberből álló sort a kanadai nagykövetség előtt láttam, nagyon sokan el akarnak menni az országból. Ez nem új jelenség: a Magyarországnál háromszor kisebb területű országban jelenleg kilencmillióan laknak, és legalább hárommillió egykori honfitársuk él külföldön. A legtöbben, másfél millióan az Amerikai Egyesült Államokban, de sokan vannak Dominikán és Kanadában is.
Találkoztam más itt dolgozó magyarokkal is: három krisnás fiatal egy kilencfős nemzetközi csapat tagjaként azon dolgozik, hogy beindítson egy vegetáriánus ingyenkonyhát, amely naponta kétezer ember részére tud egytálételt készíteni. Az első adagot szerdán főzik meg, és a sátortáborokban élő nincsteleneknek osztják szét. A segélymunkások biztonságáról az ENSZ indiai katonái gondoskodnak az osztás során, de helyet is ők adtak a több hete dolgozó fiataloknak. Az ingyenkonyhát a tervek szerint legalább fél évig üzemeltetik, a kiszolgálószemélyzet háromhetes váltásokban érkezik különböző országokból köztük Magyarországról.
A baptisták harmadik csoportjában már nincs orvos, csak humanitárius szakemberek, akiknek most az a dolguk, hogy előkészítsék a magyar árvaház építését, és élelmet adjanak a szülők nélkül maradt gyerekeknek. A főváros, Port-au-Prince repülőtere egyelőre csak az ENSZ segélyszállító gépeit fogadja, így a sziget másik országának, a Dominikai Köztársaságnak a fővárosába érkeztünk, onnan bérelt kisbusszal jöttünk át ide. Egyik nap lemegyünk egy vidéki árvaházba, amely a fölrengés epicentrumától alig pár kilométerre van, hogy magas kalóriatartalmú sűrített táplálékot, rizst, tejport, ivóvizet és jelentős mennyiségű készpénzt vigyünk – utóbbit magyar családok és intézményi támogatók adták össze.
Ahogy közeledünk Gressierhez, egyre több az összedőlt épület, pedig romokból a fővárosban sem volt kevés. Furamód a leggazdagabbaknak és a legszegényebbeknek volt esélyük a túlélésre: a jól megépített, stabil házak ellenálltak a rengésnek, a nagyon szegényeket pedig nem nyomta agyon a kártyavárként összedőlő bádogviskó teteje. Százezerszám élnek sátrakban a túlélők, és a leleményesebbek többnyelvű feliratot raknak ki a sátorra: „Segítségre van szükségünk, ételt kérünk és vizet.” Sokan még a mobilszámukat is felírták a táblára, hogy biztosan elérje őket a segítség.
A Remény háza elnevezésű árvaházban jelenleg százhetvenkilenc gyerek van, többségük az udvaron alszik. Egy részük azért, mert a szállásuk annyira megrongálódott a földrengésben, hogy le kellett bontani (csodával határos módon egy gyerek sem sérült meg, mindannyian időben ki tudtak szaladni, csak a legutolsónak menekülő szakácsnő karja tört el), a többiek pedig azért, mert az utórezgések miatt rettegnek az épületben.
A baptisták közel ötmillió forint értékben támogatják az intézményt, és lefotózzák az összes gyereket, hogy a Fogadj örökbe! szimbolikus örökbefogadási programjukkal otthoni támogatót keressenek nekik. Aláírják az együttműködési támogatást az intézmény vezetőjével (a megrongálódott épület újjáépítését is támogatják), kipakoljuk az élelmet, és indulunk vissza a fővárosba, mert sok a tennivaló. – Köszönjük, magyarok! – csendül fel a kórus, amikor indulunk, és mire meglepődnék, Szenczy Sándor nevetve elmondja, hogy ő tanította meg a két magyar szót a mókára mindig kapható gyerekeknek.
Másnap helyszínelünk: a jövendőbeli „magyar árvaháznak” keresünk telket. A város nagyon csendes, az első napján vagyunk a hétvégére meghirdetett háromnapos imának és böjtnek, amellyel az áldozatokra emlékeznek és az életbe maradottakért imádkoznak. A helyi baptistákkal hamar sikerül megállapodni: ők adják a telket, a magyarok a pénzt, így a tervek elkészülte után elkezdődhet egy ötvenfős árvaház és egy kétváltásos rendszerben működő, összesen kétszáz gyermek taníttatására alkalmas iskola építése. Másnap több százezer ember gyűlt össze a megroggyant elnöki palota előtti téren szervezett imanapra. „Krisztus Haitiért, Haiti Krisztusért”, ez a szlogen. Torokszorító érzés a hatalmas tömegben állni. Jelen van az elnök is, aki nem szégyell arról beszélni, hogy a tragédia hatására megtért, és most arra kér mindenkit, hogy imádkozzék az országáért. A színpadra felhívták a magyar szeretetszolgálat képviselőit is, így magyarul is szólt az ima.
A csapat még marad, én elindulok az országból. A napi kétszer Santo Domingóra repülő ENSZ-gépre nem férek fel, de valaki megsúgja, hogy kétszázötven dollárért van lehetőség felszállni egy suttyomban működő járatra. Nem akarok nyolc órát buszozni, ezért kifizetem a pénzt. Megérkezik a tizenkét személyes gép, és alig áll le a légcsavar, máris beszállhatunk. Tíz percig sem tartózkodik az országban, máris indulunk. Azt hallottam a hírekben, hogy a hatóságok leállították a külföldiek örökbefogadását, a gépen mégis három fekete kisgyerek utazik, láthatóan most ismerkedve a mosolygó fehér szülőkkel.
Már Santo Domingóban vagyok, amikor megkapom Szenczy Sándor üzenetét: ma a gressieri árvaház vezetője, Alice Barthole is megérkezik velük Budapestre. A nő azért jön Magyarországra, hogy részt vegyen az egyik budapesti étteremben ma este héttől szervezett Sztárszakácsok Haitiért elnevezésű jótékonysági vacsorán, megköszönve az eddigi segítséget és további támogatást kérjen az árvaház földrengésben megrongálódott szárnyának újjáépítéséhez. A gyerekvédelmi szakember a tervek szerint találkozik azokkal a magyar családokkal is, amelyek Haitiból szeretnének örökbe fogadni árván maradt gyerekeket.